Balogh Boglárka: A belémfagyott tenger

Olvastam...
... és megint kicsit csalódott vagyok. Ide teszem amit akkor írtam, amikor elkezdtem a könyvet:
Biztosan ti is jártatok már úgy könyvtárban, könyvesboltban, hogy egy könyv valamiért jönni akar. Ha akarod, ha nem. Nem tudsz megszabadulni tőle... Én nem szoktam ellenállni, ha jönni akar, magára vessen. Ez a könyv kicsit durván kezdődik, majd a harmadik oldalon ez áll: "Csak azok látják meg a világot a maga valóságában, akiknek szemét tisztára mosták a könnyek." (Alex Tan) Hát meglátjuk, hová kanyarodik a történet ilyen bevezető után. kb a feléig jutottam el a mai buszozás során. Nagyon tömény volt eddig, van mit rágni rajta.

Regénynek néztem, pedig szociográfia... viszont annak meg, ...
szóval az sem... mindenképpen azonban egy olyan világot mutat be, amit én még eddig csak elég érintőlegesen láttam: a mérhetetlen nyomort, a romániai árvaházat, az onnan induló elhagyott kislány életét (?), vagy talán sorsának jobbra fordulását (?), szóval találkozását a Nevelővel (aki maga Bogi) és ebből adódóan talán elindulását egy életnek nevezhető valami felé, ami eddig olyan kevésszer jutott osztályrészéül. Egy biztos: két elveszett emberke találkozását.

Azon gondolkodom néhány napja (ugyanis ez is egy olyan könyv, amiről nem könnyű írni), hogy bennem lehet a hiba... mert már megint azt érzem: "Lehetne jobb is!"
Az utóbbi időben megnézett filmek, elolvasott könyvek ismertetésében minduntalan ez a három szó került elő... talán túl sokat várok? A téma ugyanis, úgy érzem, több lehetőséget tartogat, kicsit hozzá kellene tenni, vagy elvenni belőle és jobban tetszene... ám mivel magánvéleményről van szó, és az ugyebár szubjektív, hát szívesen olvasnám más véleményét is :-) .

A történet: Móni első emlékei egy árvaházból, a nevelőszülőkről, majd a Keresztmamáról, aki magához veszi és ezzel átmenetileg jobbak lesznek a körülményei. Ám hiába a keresztmama igyekezete, a kislányban felmerül a vágy, hogy az édesanyja mellett élhessen, hogy ő kelljen, hogy kapjon abból a simogató szeretetből, amit csak egy anya adhat... majd csalódik... simogató anyai szeretetnek se híre, se hamva... koldulásra kényszerítik, az utcáról kerül be az egyházi árvaházba, ahol Bogi lesz a nevelője az első három héten (ezt nagyon nem értem, mert ők gyerekek, akik kötődnek!!!), akinek utána haza kell jönnie Magyarországra (olyan irreális... na, mindegy, lehet, hogy figyelmetlenül olvastam?). Egymásra találásuk megtölti életüket (mellesleg ez a rész az egyetlen, amit én hitelesnek érzek...). Bogi magával hozza Mónit Magyarországra nyaralni, a barátságukat pedig végleg...

Akkor a kínjaim: a nyelvezete nehézkes, a rengeteg jelzőtől túlzsúfolt, túlcizellált. Olvastam, olvastam, de olyan jelződömpingben találtam magamat, hogy néha elveszítettem a fonalat. Olyan gondolatokat, megfogalmazásokat ad egy tíz éves kislány szájába, amiket egy top-irodalmár sem használ, nemhogy egy mezei olvasó, egy nyomorúságos, falusi árvaházban nevelkedett, kitaszított gyerek pedig végképp nem. És ez már a zavaró sávba csúszik át...
A történet nyomasztó, depresszív a hangulata, olyan jó kis szenvedős könyv (ezt már elején is tudtuk, tehát nem volt zsákbamacska), a végén viszont olyan pikk-pakk zárja az egészet, mintha már nem lenne energiája ugyanezzel a lendülettel befejezni.
Valahogyan az volt az érzésem, hogy egy nagyobb regény rossz ollózatát olvasom, egy kiragadott epizódot a hosszabb történetből. Volt olyan, hogy a fejezetek látszólag összefüggéstelenül követték egymást, vagy csak én nem találtam a kapcsolatot köztük, de ez zavart. Igazság szerint azért gondolom azon, hogy bennem van a hiba, mert arra is elég nehezen jöttem rá, hogy itt 2 személy mesél, nem pedig egy személy 2 időben (gyerekkor-felnőttkor), az első könyvben csak Móni, majd a másodikban Móni és a nevelő felváltva. Néha számomra érthetetlen, a regényhez nem kapcsolódó dolgokat...

Ennek ellenére megfogott, mert sokat foglalkoztam/om vele azóta is... bár lehetne jobb is!

10/6

És akkor a hivatalos fülszöveg:
Megdöbbentő erejű regény egy gyermek őszinte hangján ez árvaságról, magányról és elhagyatottságról. Történet egy véletlen találkozásról, egy könnytelen felnőtt és egy síró gyermek kapcsolatáról, szeretetről és barátságról.

És a Korhatárról kicsit bővebben:
A dévai árvaház és Böjte Csaba atya neve mára már teljesen összeforrt a köztudatban. Balogh Boglárka 2006 őszén több hetet töltött a gyermekek közt önkéntes nevelőként, majd élményeiről könyvet írt, mely A belém fagyott tenger címmel jelent meg a Püski Kiadónál. Megdöbbentő erejű lírai regény született egy gyermek őszinte hangján keresztül az árvaságról, a magányról és az elhagyatottságról.

Na, ezek után pláne nem értem ezt a "3 hétig vagyok veled" dolgot, sőt egyre jobban nem! Viszont akkor ez egy élménybeszámoló? Ha ez a leányzó még fog írni, biztosan elolvasom tőle...

Murakami Haruki: Szputnyik, szívecském!

Nos, kissé megrémültem a hivatalos fülszövegtől. Belekezdtem és nem bántam meg. Tetszett. A saját értékelésemben a "szenvedős" könyvek közé tettem, meg kell, hogy mondjam, szeretem a "szenvedős" könyveket. Kicsit vontatottan indul a történet, nem igazán mond túl sok újat: valljuk meg őszintén, láttunk már a világban viszonzatlan szerelmet, sőt... át is éltük már mindkét oldalt: az imádóét és az imádottét egyaránt.
Nos, adott a vonzódó férfi és a vonzódó nő, egy a probléma: a vonzódás nem kölcsönös...
Szumire: a leendő író, igazi elvarázsolt lány. A Fiú: éppen végzős egyetemista, tanár-ember, szolíd, nyugodt figura, éppen ellentéte a rapszódikus Szumirének. És Miu: a sikeres üzletasszony. Ők hárman a főszereplők. Miu vonzza Szumirét, Szumire pedig a Fiút. Szumire Miu kedvéért elkezd "normális" életet élni, dolgozni és egyre kevesebbet írni. Megismerik egymást, majd munkából kifolyólag Rodoszra utaznak, ahol is Szumire egy rendkívül zaklatott éjszaka után eltűnik. Mint a kámfor. Miu nem tud mástól segítséget kérni, riasztja a Fiút, aki természetesen azonnal odautazik és igyekszik segíteni... közben azonban elolvassa Szumire írásait és egy másik világ nyílik ki számára... ezek az írások zaklatottak, mint Szumire maga. A szigeten kiderül, hogy Miu sem az a magabiztos, erős asszony, akinek látszik... a dolgok minden tekintetben átértékelődnek, de korántsem annyira misztikusan, amennyire az a fülszöveg alapján várható lenne. A történet nagyjából ennyi (a vége poént nem lövöm le); ennyi és mégis milliószor ennyi. Nagyon mélyre nyúl le M.H.! Gondolatokat indított el, amik olvasás közben és két olvasás között is folyamatosan cikáztak bennem. Minden mondatát érzések kísérték, hol izgalomban tartottak, hol szorongattak, hol átmenetileg felemeltek és megkönnyebbülést hoztak, majd újra indították a hullámvasútat.
Nagyon finoman bomlik ki a történet, szinte észrevehetetlenül. Egyszer csak Hopp!, ott vagyunk a kellős közepében. A szereplők kissé eltúlzottak, de a helyükön vannak. Igaz, én nehezen tudom elképzelni egy japán emberről, hogy ennyire kilógjon a sorból, ilyen extravagáns legyen, de hát ha Murakami Haruki ezt mondja, hát elhiszem! Vagányság ide, vagy oda, ezzel szemben, a testi szerelemről (nem szex) olyan visszafogottan ír, akár egy 16. századi katolikus feljegyzésben. Ennél akkor lehetne még visszafogottabb, ha latinul írná meg a mondandóját. Viszont ez is rendben van... ennél több forró részlet talán már valóban visszatetsző lett volna.
A végére én egy kicsit komolyabb konklúziót, vagy legalább valami nagyobb durranást vártam , de így sem volt rossz.
Ja! Én ezt a misztikus realizmus kifejezést, amivel Murakami Harukit illeti a nálam okosabb fülszöveg-szerző, nagyon nem tudom értelmezni. De biztosan van értelme, csak szerintem nyugodtan lehetett volna szerencsétlen szerzőre egy egyszerűbb jelzőt is aggatni... :-)

10/7

A fülszöveg:
Murakami Haruki a világ egyik legnépszerűbb kortárs szerzője, a misztikus realizmus kiváló képviselője. Harminchat nyelven kiadott könyvei több millió példányban keltek el. A Magyarországon mindeddig ismeretlen világklasszis író egyedülálló tehetséggel alakítja hátborzongató elbeszéléssé a lélek rezdüléseit. Regényeiben a valóság és az álomszerűség izgalmas összefonódása olyan felejthetetlen történetekké kovácsolódik, amely méltán emeli Murakamit a legnagyobbak közé. A Szputnyik, szívecském keserédes történet, mely a szerelem hatalmáról és fájdalmáról szól. A regény főhőse "K", aki beleszeret diáktársnőjébe, de ahogy az gyakran megesik, a lány szíve másért dobog ... A krimibe oltott szerelmi történet az emberi vágyakról szóló, mély eszmefuttatásként bontakozik ki az olvasó elott. Stílusa utánozhatatlan, "murakamis", egyrészt végtelenül könnyed, másrészt sejtelmes, izgalmas.

Újabb díj

...Mónikától. köszönöm:)
Továbbadom, méghozzá a kézimunkás kreatív szférába:
ZsuKa, Méhike, Viki, Abile, Katha.

Mary Ann Shaffer – Annie Barrows: Krumplihéjpite Irodalmi Társaság

Ha azt mondom: nagyon szeretném, ha ez a könyv nem könyvtári, hanem saját példány lenne, akkor azzal  minden könyvszerető ember számára nyilvánvalóvá válik, hogy nagyon megkedveltem ezt a regényt. Ami valójában levélregény.

Barátok, idegenek leveleznek a II. világháború utáni Angliában -az utóbbiakból is jó barátok lesznek idővel. A háború olyan keretet ad az egésznek, amitől nem engedi túl csöpögőssé, túl könnyeddé válni a történetet, azt hiszem, jót tesz a műnek.

És hogy mi az a krumplihéjpite? Nem szimplán egy bájos szó, egy kedves kitaláció, hanem egy létező sütemény, amit a kényszer hív életre: belül krumplipüré sárgarépával, kívülről a héja adja a kérgét.

Hivatalos fülszöveg:

1946 januárjában a Londonban élő Juliet Ashton levelet kap egy ismeretlen férfitól a Csatorna-szigeteki Guernsey-ről. A levél írója elmeséli, miért alakították meg a második világháború alatt, a német megszállás idején a Krumplihéjpite Irodalmi Társaságot, és hogyan segítette a sziget lakóit abban, hogy átvészeljék a háborút. Így kezdődik a szívet melengető, varázslatos kisregény, melyben levélváltásokból, apránként rajzolódik ki előttünk a festői Guernsey-n élők humorral átszőtt, embert próbáló története. 

Részlet a könyvből: "Hadd mondjam el, hogyan esett, hogy a korábbi gazdámnak adtam ki magam. Lord Tobias azért vette meg Guernsey-n a La Fort kúriát, mert biztos helyen akarta kiböjtölni a háborút. 1940 tavaszán a holmija legjavával, benne Lady Tobiasszal, be is költözött a La Fortba. És éppen amikor az utolsó képet akasztottuk a falra, megjelentek fölöttünk a német gépek, és bombázták St. Peter Portot. Lord Tobias, akit halálra rémített a zenebona, magához rendelte a jachtja kapitányát, hogy helyezze azonnal készenlétbe a hajót. Nekünk kellett felrakodni az ezüstjét, a festményeit, a csecsebecséit, és ha marad hely számára, Lady Tobiast is, hogy haladéktalanul visszatérjünk Angliába. Én voltam az utolsó a hajópallón, és Lord Tobias üvöltött: Siessen, ember! Siessen már, jönnek a hunok! És ebben a pillanatban, kisasszony, belém nyilallt, mi az én életem igazi értelme. Még nálam volt a kulcs őlordsága borpincéjéhez. Eszembe jutott az a töméntelen üveg bor, pezsgő, brandy, konyak, amit már nem lehetett felrakodni a jachtra és én magam, amint ott vagyok köztük egy szál magamban. Hátat fordítottam az uraságnak, gyorsan leszaladtam a pallón, és futva tértem vissza La Fortba; onnan néztem, ahogy útra kel a jacht. Aztán levonultam a borospincébe. Levettem egy palack bordeaux-it, és kihúztam az első dugót, hadd lélegezzen az a bor."

Értékelés: 10/10 + vágy a vidéki Anglia iránt