Oldalak

2011. június 30., csütörtök

Friedrich Glauser: Matto birodalma


Hát olyat olvastam... de olyat..., hogy hűű, meg haaaaa!
A szemnek fel-, az embernek ki-, a lélegzetnek pedig meg kell akadni tőle!

Na, persze, sikerült pont egy sorozat legutolsó kötetét kézbe vennem (mit sem tudva két első kötetről).

Mit ne mondjak!? Lidérces volt. Vagy csak én vagyok kicsit érzéketlen az irodalomhoz... Viszont ezt most végigolvastam! Hősiesen, többszörösen is összeszorított fogakkal, de végig olvastam!

A nyelvezetét nézve kicsit sokkolt, hogy Studer őrmester, a rendőr, aki éppen gyilkosságban nyomoz, néha szimplán "ember"-nek neveződik. Csak így, egyszerűen. Aztán teljesen váratnúú vaami kifacsart tájszóllásba csap át az eggész műű... Há mit ne mongyak...!? Há meglepett! Ha...!
Viccet félretéve, nem igazán értem mi volt a célja a drága szerzőnek - mármint a sokkoláson kívül. Olyan zavaros a formája, stílusa, az elbeszélés tempója, a történet szövése, a szereplők viselkedése, akárcsak a helyszíntől azt várni lehet. Merthogy a helyszín és a kor: egy múlt század eleji diliház...
A történet egy elmegyógyintézetben játszódik, ahonnan egy éjszaka eltűnik egy beteg és az igazgató. Az igazgatót kicsit később megtalálják a kazánházban, természetesen holtan. Nagyjából 70-80 oldalanként hol ez, hol az meghal. Mire már elöntött volna a félsz, hogy nem marad a kardinális figurákból egy sem, huss... vége lesz a könyvnek! Olyan kis huncutul... Biztosan finnyás, Agatha Christie-n érlelt krimi ízlésemnek köszönhető, de bizony én nagyon összecsapottnak érzem a... öööö... igazság szerint nem csak a végét, hanem az egészet...
A szereplőkről is kicsit: Studer őrmester, a főszereplő, nekem határozottan közömbös volt. Pedig neki kellett volna drukkolni, érzem én, de bárhogy akartam, nem ment. Aztán az igazgató helyettes dilidoki... hát nála konkrétan megkérdőjelezhető, nem cserélt-e véletlenül helyet valamelyik ápolttal.Jönnek-mennek a könyv egész széltében-hosszában az orvosok, az ápolók, nővérek, ápoltak, stb... imhol-imhol lepottyan egy-két hulla, ki a kazánház lépcsőjén, ki prózaian az ablakon át... Happy end!? Hát az meg micsoda?! (csak hogy illeszkedjen a könyv stílusához...)

Ja, és eszembe jutott az is, hogy ez lehet, hogy nem is szépirodalom, hanem szakkönyv... mert akkor tuti! Tuti pszichiátria történeti remekmű lehetne, csak akkor meg kevés benne a részlet.
Megszenvedtem. Sajnálom! A ráfordított időt is!

10/3 hálából, mert nem volt túl hosszú!

És akkor a hivatalos fülszöveg:
gy svájci pszichiátriai intézet igazgatóhelyettese Studer őrmestert kéreti hivatalosan az intézménybe, mert nyoma veszett az idős igazgatónak, akit később megtalálnak ugyan, de már holtan. Gyilkosság történt vagy baleset? Egyidejűleg megszökött az egyik ápolt is, aki újszülött gyermekének meggyilkolása miatt már börtönviselt. Studer a látszat és valóság számára idegen, kusza világába csöppen; minden bűnjelet, minden megfigyelést az ügyben potenciálisan érintettek érdekeinek megfelelően a legkülönbözőbb módon lehet értelmezni. Az őrmesternek meg kell tanulnia átlátni azokat a mechanizmusokat, amelyek szerint itt élnek és meghalnak az emberek.

2011. június 6., hétfő

Neil Gaiman: A temető könyve

Szükségem van ilyen könyvekre.
Sodor a mese (igen, mese), nem épít klisékre, akármi megtörténhet (és meg is történik), nincsenek korlátok, hömpölyög a fantázia-folyam.
Tudom, sokszor éri Gaiman-t az a kritika, hogy csak meséket ír, és mindig ugyanabban a stílusban, de én ezt egyáltalán nem látom hibának. Jó, ha valakinek van saját stílusa, nem igaz? Az ő meséi pedig nekem nagyon is érdekesek, játékosak, nyelvi leleményekkel tarkítottak (bár mondjuk ebben a fordítónak is szerepe van, nyilván, és a Coraline-nál jobban meg is mutatkozott.

A történetről nem akarnék írni, félek, bárhogyan is táncolnék a szavak között, csak spoiler lenne belőle :) nagyon leegyszerűsítve: egy fiúról szól, akinek egy szörnyű bűntett okán menekülnie kell aprótalpas korában, de védelemre lel a Temetőben. Ott aztán felcseperedik, miközben -természetesen- kalandokban van része, és még van egy Lány is...
Hivatalos fülszöveg: Senki Owens, barátainak csak Sen, egy majdnem teljesen átlagos fiú. Akkor lenne teljesen átlagos, ha nem egy hatalmas temetőben lakna, ahol szellemek nevelik és tanítják, a gyámja pedig egy magának való alak, aki nem tartozik sem az élők, sem a holtak világához. Egy fiú számára a temető tele van veszéllyel és kalanddal: ott a domb alatti vén Indigóember, ott a kapu, amely egy sivatagra nyílik, ahol elhagyott vámpírváros áll, ott a különös és rettentő lény, a szlír. Viszont ha Sen kimegy a temetőből, vár rá a Jack nevű, aki már megölte Sen egész családját...


Értékelés: 10/10 +cseppet sem félelmetes szellemek huhogása

2011. június 1., szerda

Jostein Gaarder: A történetárus

Jostein Gaardertől eddig egyvalamit olvastam, a Tükör által homályosant. Szerettem, de el is szomorított, így egy darabig nem próbálkoztam újra a szerző műveivel.
A könyvtárban viszont nem tudtam elmenni emellett a könyv mellett. Irtó meggyőző a borítója :) és a fülszövege.
A történetárus foglalkozását szó szerint kell érteni, nem metaforikusan: ő tényleg történeteket árul olyanoknak, akik ötletek híján vannak. Az ő történetei mind nagyszerűek, ámde kidolgozatlanok -ahhoz nincs türelme, kitartása, és egyébként is, ahányszor belekezdene ugyanabba a történetbe, úgyis mindig más lesz a vége.
A ,,foglalkozása" óvatosságra, diszkrécióra készteti, ám a Pók (ahogy ismerik őt) a hálószövés közben bizony maga is belegabalyodik a saját hálójába.
A vége... hm, még nem tudom, mit gondoljak róla. Egyrészről kiszámítható volt (én legalábbis hamar rájöttem, ki a Nő, de nyilván nem kellett hozzá nagy intuíciós készség), másrészről olyan fricska-szerű, mintha azt mondaná: ez nem egy szirupos-szokványos amerikai sztori hepienddel a végén, barátocskáim, de nem ám!

Hivatalos fülszöveg: Vannak írók, akik kifogynak belőlük, neki azonban állandóan új ötletek jutnak az eszébe. Már az iskolában virágzó kereskedelmet folytat: dolgozatokat cserél édességekre, később a lányok csókjaira. A tapasztalat, miszerint a lányok szeretik a meséket, egész életében elkíséri. Mégis abszurdnak tartja a gondolatot, hogy író legyen belőle. Nem vágyik a nyilvánosságra. Ügy dönt, megmarad az irodalom szürke eminenciásának, történetárus lesz. Ez az üzleti ötlet egészen új, a siker hatalmas. Mindennek azonban mélységes titoktartás a feltétele. Üzletfeleinek listája hosszú: az alkalmi költőktől a nemzetközileg elismert írókig mindenki szerepel rajta, de mindegyikük azt hiszi, ő a történetárus egyetlen pártfogoltja. Egy napon hírek kelnek szárnyra. A ,,Pókról" szól a fáma, egész alkotói életrajzok manipulálójáról. A leleplezés fenyegeti vajon? Ha igen, vajon mire képesek a becsapott írók? Akár még gyilkosságra is? Hirtelen egy olyan történet kellős közepén találja magát, amelyet akár ő is írhatott volna. Ez a történet azonban keserű valóság, és a mese szálait most nem ő tartja kezében. Jostein Gaarder, a nagy mesélő egy olyan férfi tragikomédiáját mondja el nekünk, aki történetekkel kereskedik, és nem is álmodja, hogy azok veszélyesebbé válhatnak, mint az élet.

Értékelés: 9/10 + QWERTY