Oldalak

2010. december 31., péntek

Gyilkos vagy áldozat?


Más bloggereknél olvastam Jodi Picoult: 19 perc című könyvéről és mivel mindenki jókat írt róla, kihoztam a könyvtárból. Hát azt kell, hogy mondjam, hogy életem egyik legjobb könyve volt. A sztorit nem írom le, szerintem mindenki ismeri már, röviden annyit, hogy egy iskolai lövöldözésről szól.
A 19 perc tipikusan az a könyv, ami nem ereszt, nem tudsz megszabadulni tőle, egyszerűen muszáj gondolkodnod rajta. Én napokig olvasgattam a neten Columbine-nal és egyéb lövöldözésekkel kapcsolatos anyagokat, filmeket néztem, szóval próbáltam beleásni magam a témába. (Egyébként, aki még nem látta és érdekli ez a téma, mindenképp nézze meg a drága Michael Moore-tól a Kóla, puska, sült krumplit!)
Amit először szeretnék megállapítani, hogy Jodi Picoult nagyon jól ír. Kicsit hatásvadász ugyan, hogy minden oldadon van legalább két mondat, ami arcul csapja az embert, de azt hiszem, ez a téma ezt kívánja meg.
Másodszor, más bloggereknél azt olvastam, hogy tetszett nekik az, hogy az írónő nem foglal állást. Én ezzel nem értek egyet. Szerintem egyértelműen Peter (a lövöldöző) oldalán áll, neki keres igazolást, őt próbálja megmenteni. Az áldozatok annyira röviden és felszínesen vannak bemutatva a könyvben, hogy igazából nem is lehet átérezni a másik oldalt.
Nagyon nehéz téma ez, kicsit olyan, mintha vékony jégen táncolnánk, hiszen a lövöldözések kapcsán mindig elszabadulnak az indulatok, ráadásul mindkét oldalról. Nézzetek csak utána, hányan istenítik még mindig, 11 év elteltével is Dylan-t és Eric-et (a columbine-i lövöldözőket), hányan írják azt, hogy bár lenne nekik is bátorságuk fellépni az őket terrorizálók ellen, illetve hányan kívánják azt nekik, hogy égjenek a pokol tüzén mindörökké. Nem is olyan téma ez, amiben igazságot lehetne tenni. Hiszen hiába érzünk mélyen az áldozatokkal, valahol a szívünk mélyén megértjük azt is, aki besokall, hiszen mindenki beszokott olykor, ha nem is ilyen mértékben.
Hibáztatható-e az amerikai társadalom a lövöldözésekért? Szerintem egy dologban igen, abban, hogy hozzáférhetőek a fegyverek. Szerintem Peter amikor ellopta a szomszédtól a pisztolyokat, nem olyan szándékkal tette, hogy ölni fog. Egyszerűen jó érzés volt számára, hogy van pisztolya, ettől végre hatalmat érzett, azt, hogy övé a kontroll. Viszont, amikor történik valami, amivel betelik nála a pohár, könnyű a matrac alá nyúlni, fogni a pisztolyt és lövöldözni kezdeni, hiszen kéznél van. De miért van az, hogy más országokban is van fegyverviselési joga a lakosságnak (Svájcban egyenesen alkotmányos kötelesség fegyvert tartani otthon!!!), mégsem történik ennyi gyilkosság és lövöldözés, mint az USA-ban? Na erre én nem tudok válaszolni, szerintem egy szociológus se tudna. Azt hiszem, Amerikában kellene élni ahhoz, hogy hitelesen megítélhessük az ő társadalmukat. Nem lehet annyival elintézni, hogy az amcsik felszínes, álmosolyú, prűd, fegyverimádó és négergyűlölő népség. Nem, ennél jóval többről van szó, hiszen Amerika egyben a legnagyobb, legszentebb eszmék földje is. De valami baj van, (bár nem csak ott, hanem az egész fejlett világban szerintem), és én szívből kívánom nekik, hogy megtalálják a válaszokat.
Nagyon sajnáltam Petert. Azt kívántam, bár ez az egész csak egy rossz álom lett volna, ahol végigélheti, mit csinálna, ha hatalma lenne bosszút állni, de utána felébredt volna, élte volna tovább az életét, egyetemre ment volna, számítógépes zsenivé vált volna, és rájött volna, hogy az esze magasan a kínzói fölé emeli és milliárdos lett volna és kirögte volna a régi iskolatársait. (A legtöbb iskolai lövöldöző kemelkedő intelligenciájú!)
Órákig tudnék még erről a témáról beszélni, de nem teszem.
Ja, még annyit, hogy a könyv végén található fordulatot én már nagyon hamar sejtettem, de egyszerűen nem akartam elhinni. És még most sem tudom. Vannak pillanatok, amikor megértem Josiet és Petert, vannak, amikor egyáltalán nem.
Mindenesetre, ilyen egy jó könyv szerintem. Rengeteg kérdést vet fel és nem erőltet ránk egy erkölcsi álláspontot sem. Bár ilyeneket olvashatnának a diákok magyar órán! Szerintem nagyon fontos lenne ilyen könyveket a kezükbe adni és azután megvitatni velük. De nem megyek bele abba, hogy mi a véleményem a magyar oktatásról, ahol a gyereket arra kényszerítik, hogy órákon át egy helyben és kussban üljön, és bemagolja, hogy mások mit gondolnak művekről...

2010. december 15., szerda

S. Collins: Futótűz


Már vártam ezt a könyvet.
Az első részét (Éhezők viadala) meglepetten olvastam, elképzelni nem tudtam, hogy tetszeni fog, de tetszett.
Nos, az első rész után ez a második egy kicsit laposabb lett... nagyon érdekes ez is, de kicsit kínlódós... Katnisst egyszerre próbálja szerelmes nőként, harcosként, felnőttként, meg még ki tudja hány féle szerepkörben hozni az írónő. Hát nem is tudom... azt hiszem, ha az első könyvben nem nő annyira a szívemhez ez a kislány, most nem lenne túl szimpi. Tény és való, hogy tiszta, jól érthető az egész könyv, mi minek a következménye (tehát aki az első részt nem olvasta, az is könnyen megérti az okokat és a következményeket), ki-kinek a kicsodája, stb, és persze ebből adódóan Katniss gondolatai, fejlődése, tetteinek motivációja is kristálytiszta..., mégis valahogy, olyan... hát csalódásnak éppen nem nevezném, de kicsit laposabb, mint az első könyv. Viszont azt is meg kell hagyni (aki már próbálta, kérem támassza alá, de az én tapasztalatom ez), a második könyvet mindig nehezebb megírni, ha az első nagyot szólt! Márpedig az első nagyot szólt!

Akkor vessünk pár pillantást a történetre is: Katniss és Peeta ugyebár győztesen kerültek haza az Arénából, holott csak egy maradhatott volna. Akaratlanul is, anélkül, hogy tudatosult volna bennük (de hát hogyan is tudatosulhatott volna, hiszen 16-17 éves peremvidéki fiatalokról van szó) szembefordultak a Kapitólium hatalmával, sőt mi több, Katniss azzal, ahogyan az Arénában igyekezett megmenteni társait, ahogyan nem a gyilkolás volt számára az elsődleges cél, hanem az életben maradás és Peeta életben tartása, ahogy meggyászolta meghalt szövetségesét, akaratlanul is szembe fordult a Kapitólium parancsával (hogy: Ölj!) és a többi elnyomott körzet lakóiban felébresztette a lázadás szikráját.
Az elnyomott körzetek lakói forronganak. Lázadások törnek ki. Emiatt akadozik az ellátás. Katniss és fecsegő poszátás kitűzője az új felkelés szimbóluma lesz. Az Győzelmi körutat több helyen forrongó hangulat kíséri.
Aztán eljön a következő évi Éhezők viadala is: a Nagy Mészárlás, a vérbe fojtott lázadás 75. évfordulója és természetesen Katnisst és Peeta-t újra az Arénában találjuk, de már homlokegyenest más célokkal, mint egy évvel ezelőtt...

Ja, és persze a szerelmi háromszög is besétál a képbe, meg persze az első részben olyan feltűnően elültetett 13. körzet is éppen azt hozza, amit vártunk (ld: Az éhezők viadal bejegyzést)

Érdekes, fordulatos, de valahogy olyan ... nnna, szóval olyan...

10/7.

A hivatalos fülszöveg:

Katniss és Peeta megnyerték az Éhezők Viadalát, így ők és a családjaik megmenekültek az éhezéstől, de a fiatalok nem ülhetnek nyugodtan a babérjaikon. Vár rájuk a hosszú Győzelmi Körút, ismét csak a tévénézők árgus szeme előtt.
A kötelező udvariaskodás unalmát azonban döbbenet és félelem váltja fel, amikor hírét veszik, hogy lázadás készül a Kapitólium ellen. Snow elnök sosem habozott lesújtani az engedetlenekre, és most is ott csap le, ahol senki sem várja. Emberek halnak meg, családok lesznek földönfutók, Katniss és Peeta pedig újabb küzdelemre kényszerülnek, ahol a tétek még nagyobbak, mint korábban.

2010. december 14., kedd

Richard Carman: Robert Smith & The Cure – Vágyak és vallomások

Nem akarok olyan közhellyel indítani, hogy ,,rajongók számára alapmű!", hiszen aki ezt a könyvet megveszi (avagy ajándékba kéri), nyilván nem Modern Talking-fan. De mégis azt mondom, hogy aki valaha is kedvelte a Cure néhol rendkívül bonyolult, néha egészen egyszerű dallam- és szövegvilágát, vagy egyenesen ,,kjúros" :) volt boldogult ifjúkorában, nem fog csalódni a könyvben sem.
Ami különösen tetszik, hogy nem kizárólag Robert Smith és a Cure története, hanem a popkultúra azon szeglete, amit a '80-as évek Angliája, a punk melegágya jelentett. Bár én magam nem gondolom a Cure-t punknak, de nyilván nem az a mérvadó, hogy én mit gondolok :) Egy csomó -általam eddig nem ismert- zenekart fedeztem fel magamnak.

Ami miatt meglehetősen lassan haladtam az olvasással: hangoskönyvet, mi több, képes-hangos könyvet csináltam magamnak belőle. A youtube segítségével újrahallgattam a már ismert és még ismeretlen dallamokat, a könyv írójának szemszögéből is megízleltem őket, új dimenziókat fedeztem fel, feloldottam néhány szimbólumot -és rettenetesen élveztem. Javaslom, ti is így olvassátok, remek élmény.

A borító és a cím szerintem nem annyira telitalálat, szegény Robert meglehetősen lepukkant rajta, a címe pedig olyan semmilyen. Én tutira valamelyik Cure-szám címét választottam volna.

Legszívesebben teletűzdelném a posztot hivatkozásokkal, klipekkel, szövegekkel, de visszafogom magam, és csak egyet teszek be, egy nagyon korai zenét, ahol a fiúkat olyannak lehet látni, ahogy én emlékezni szeretek rájuk.

10.15
saturday night
and the tap drips
under the strip light
and i'm sitting
in the kitchen sink
and the tap drips
drip drip drip drip drip drip drip...

waiting
for the telephone to ring
and i'm wondering
where she's been
and i'm crying for yesterday
and the tap drips
drip drip drip drip drip drip drip..


Hivatalos fülszövegA könnyűzene történetében alig van olyan együttes, amelynek pályafutása több évtizedet fog át, s mégis képes elkerülni a kényelmes önismétlés csapdáit. Ráadásul megújulni lehet pusztán a trendeket követve is. A Cure azonban mindig a saját útját járta. 
1976-os megalakulásuk óta állandó változásban vannak. Az egyetlen biztos pont, a változás motorja, a vihar szemében ülő békés, nyugodt alak e könyv főszereplője: Robert Smith, a zenekar jellegzetes hangú, tupírozott hajú énekese, gitárosa és dalszerzője. 
Karrierje igazán változatos, időnként ellentmondásokkal teli: a tagok cserélődtek körötte, eleinte a Siouxsie and the Bansheesben is zenélt, írt kifejezetten goth és szinte már arcpirítóan popos, díjakat besöprő slágereket is. Robert Smith, az ikonikus frontember ébren tartott és felpezsdített minden zenei közeget maga körül. 
Ez a legelső, részletekbe menő életrajz Robert Smith teljes karrierjéről. Nyilatkozataiból és dalainak elemzéséből egy különleges ember képe rajzolódik ki.

Értékelés: 10/10 + Boys don't cry

A könyvért köszönet a Silenos Kiadónak!

2010. december 5., vasárnap

Baráth Katalin: A fekete zongora

Lehet, hogy most kéne illegalitásba vonulnom, új nevet felvennem, és titkosítva blogolnom.
Mert bizony a nagy könyves blogger átlagtól eltérően nekem nem tetszett ez a könyv. _Akartam_, hogy tetsszen, mert alapvetően odavagyok a milimári-stílusért*, de a történet nekem egyrészt lapos, másrészt a végkifejletet tekintve meglepetés-mentes volt. Pedig -mint már korábban említettem- én nem vagyok jó krimik felgöngyölítésében, a tettes idő előtt való felismerésében. Az epilógus előtt meg teljesen értetlenül állok, egyszerűen csak úgy lóg, mintha nem is ehhez a könyvhöz íródott volna...
De a nyelvezet előtt le a kalappal. Az nagyon rendben van. A múlt század elején jártam, elhittem, hogy ott járok a könyvet olvasva, egy poros kisvárosban, ahol soha semmi érdekes nem történik, míg aztán egyszer csak meggyilkolnak valakit. Baráth Katalin stílusával nincs gond -igaz, nagyon ledöbbentem, hogy egy nálam fiatalabb, nagyon is mai nő az írója, és mondhatom, emiatt emelem a pontszámot meg, ezért adok a 10ből 7 pontot.

* milimári-stílus: hivatalosan persze nem így hívják, csak én nevezem így magamban: szemtelen, csípős nyelvű, éles eszű, a sorból kilógó ,,vénkisasszony" meséli egyes szám első személyben a történetet.

Hivatalos fülszöveg: 
"Az 1900-as évek elején az álmos Ókanizsán Dávid Veronika, az emancipált eladókisasszony saját romantikus regényét írja munkahelyén, a könyvesboltban, amikor a lábai elé zuhan a városka bolondja, Vili – egy késsel a hátában. Zsebében egy kitépett könyvlap, rajta egy Ady-vers: A fekete zongora. A békés kisváros élete természetesen fenekestül felfordul, és a szerb rendőrkapitányból és a városi orvosból álló tapasztalatlan nyomozócsapatba bekönyörgi magát Veronika is, aki persze mindig mindent jobban és hamarabb tud, mint a hivatalos közegek. Az ügybe belekeveredik a plébános, a pincérlány, a kőművesmester, a rabbi, a kéjnő, az apáca és a zsidó kereskedő, sőt Veron még Szegedre is elutazik, ahol magát Ady Endrét hallgatja meg egy felolvasóesten, közben pedig a hullák egyre csak szaporodnak… 

Baráth Katalin remekbe szabott regénye kiváló érzékkel jeleníti meg a boldog békeidőket; stílusa és humora miatt Bohumil Hrabal olvasói fogják szeretni, eltökélt nyomozója, Dávid Veron miatt pedig Agatha Christie rajongói fogják nagy élvezettel forgatni a regényt, amely kibővített, végleges változatban és két novella kíséretében kerül végre a széles olvasóközönség elé."

2010. december 4., szombat

A. Christie: Temetni veszélyes


Mostanában nem úgy mennek a dolgaim, mint szeretném, többek között nálam dekkol még mindig Zsuzsi 2 könyve is (Karácsony előtt még postára adom, Kisdobos becsszóra :-)! ), a könyvtárból kihoztam az elmúlt fél év slágerkönyveit, de Isten látja lelkem, a második oldalnál le kellett tegyem, mert csak szenvedés volt.... Viszont mivel a napi buszozást képtelen vagyok "ablakon-kinézéssel" tölteni, hát előszedtem a régi könyveket, amiknek első blikkre nem ugrott be a sztorija. Nos, ilyen a Temetni veszélyes is. (egy icike-picike dicsekvést engedjetek meg: a háború utáni, magyarul megjelent összes Agatha Christie megvan és eléggé kevés olyan van, ami nem ugrik be elsőre :-)!)
Annyira nem ugrott be, hogy sikerült végig logikáznom az egész könyvet, de már megint az "Öreglány" nyert! :-) Pedig tízből már kétszer-háromszor ki szoktam találni...

A történet természetesen meghalással kezdődik, mi mással... aztán elhangzik egy mondat:
- Hiszen meggyilkolták, nem?
... majd hamarosan befut Poirot is.

Hivatalos fülszöveg:

A Coral Tyúkszemtapasz- és lábápolószer-gyár gazdag tulajdonosát váratlanul elragadja a halál. Fia, lánya nincs: öccsei, húgai, sógornői búcsúztatják díszes temetésen a rájuk váró csinos örökség reményében. Mindnyájan alaposan rászorulnak némi pénzmagra. A temetést követő bőséges villásreggeli után kiderül, hogy nem ok nélkül reménykedtek, s immár a rózsásabb jövő boldog tudatában sajnálkoznak a megboldogult hirtelen halálán, amikor az egyik örökös váratlanul megszólal: - Hiszen meggyilkolták, nem?! És másnap - őt gyilkolják meg otthonában! Van-e összefüggés a két haláleset között, s ha igen, milyen? A boldog örökösök közül gyilkolt-e valaki, s ha igen, miért? Ezt a rejtélyt kell megoldania Hercule Poirot barátunknak, a belga mesterdetektívnek - s talán nem árulunk el nagy titkot: Poirot ezúttal sem hagyja cserben a zseniális képességeiben reménykedőket.