Colette: Chéri

Ó, én balga! Nos, ez az a könyv, ami nem nekem való...
Végig olvastam, mert én olyan vagyok, hogy végigolvasom... olyan Kiskegyed-újságos volt nekem. Igaz, azt sem vagyok képes sűrűn a kezembe venni.
Colette, az írónő, korának forradalmi újdonsága volt. Modern nő; író, újságíró, varieté táncos; mozgalmas élete során csupa szokatlan dolgot művelt... A wikin olvastam utána, most, hogy elolvastam a könyvet, így nem befolyásolt, nos, visszatérő témája az idősödő nő fiatal férfivel való kapcsolata, illetve az idősödő férfi fiatal feleséggel motívum is megjelenik élete végéhez közeledve.

Nem nagyon tudott lekötni. Röstellem, de még annyira nem vagyok öreg, mint Léa, az idősödő társasági hölgy (ex-kurtizán), hogy át tudjam érezni, milyen is csini 50-esnek lenni. 25 éves férfi sem vagyok, mint Chéri, nem is voltam... és ilyen bájgúnár nem is nagyon szeretnék lenni.
Na, mit szépítsem, nekem olyan semmilyen volt.
Írhatnék olyan okosságokat, mint: romantikus kapcsolat két ember között, mely legyőzi az idő és a kor szabta korlátokat... de nem fogok.

10/5 vagy csak 4.

Hivatalos fülszöveg:

A középkorú Léa szép, nyugodt természetű, gazdag asszony. Hat éve él együtt kurtizán barátnője fiával, a nála huszonhat évvel fiatalabb Chérivel. Derűs engedékenységgel tűri, sőt helyesli, hogy Chéri elvegyen egy korban hozzá illő, ártatlan lányt. Léa azonban nem készül fel a csapásra, azt hiszi, nem ejthet rajta sebet a fiú elvesztése. Elmenekül Párizsból, de a fájdalmat magával hordozza. Chéri is szenved, sóvárog Léa után, még fiatal feleségét is magára hagyja. Fél év múltán Léa mégis visszatér, és újra találkoznak.

Anna Gavalda: Vigaszág

... ünnepélyesen eldöntöttem: feladom.
Semmi örömet nem jelent az olvasása. Nem vágyik rá egyetlen porcikám sem, pedig csupa jót olvastam róla. Az eddigi Gavaldák tetszettek, de ezzel nem boldogulok, pedig már valahol a 50.-100. oldal között tartok; ott azért már illene beindulni a cselekménynek, de még mindig csak szenved benne mindenki, de azt nagyon. Pedig tetszenek a szenvedős könyvek általában, de ez nem... Ezt az ötven egynéhány oldalt is kb egy hét alatt sikerült elolvasnom...

Hát ameddig eljutottam:
Charles sokat dolgozó építész, a barátnőjével és annak kamasz lányával él. Egy napon a szüleihez érkezik neki egy levél benne két szó: Anouk meghalt. Anoukról kiderül, hogy Charles hajdani legjobb barátjának anyja és Charles gyerekkori szerelme. Feltűnik még a történetben egy transzvesztita is (egyébként az első részek kellemes színfoltja), egy kisiklott életű húg (a kisiklásnak köze lehet Charles hajdani barátjához).
Nagyon szaggatott, zaklatott, én több helyen elveszítettem a fonalat.
Végtelenül sajnálom, nem szeretem feladni, de ez most nem megy tovább nálam.
Talán később újra megpróbálom! :-)

A hivatalos fülszöveg:

Charles Balanda sikeres párizsi építész, szép feleséggel, egy kamaszodó nevelt lánnyal és gigantikus megrendelésekkel. Egy napon levelet kap, mely csak két szóból áll: „Anouk meghalt.” Az elhunyt nő Balanda fiatalkori, plátói szerelme volt, legjobb barátjának anyja. Charles nem tudja folytatni addigi életét, így hosszas vívódás után felkeresi Alexist, Anouk vidéken élő fiát, hogy szembenézzen a múltjával és önmagával. Balanda hirtelen kizökken a látszatmegoldásokkal és rutinokkal teli, érzelemszegény életéből, és úgy dönt, maga mögött hagyja a lelketlen szállodai szobák és az óriásprojektek világát. Anna Gavalda olyan jellemeket teremt a Vigaszág című könyvében, akiket nem lehet nem szeretni. Ha elmerülünk a szereplők életében, elégedett és álmodozó mosollyal búcsúzunk el tőlük. Jó lenne még velük időzni, de tudjuk: egyelőre csak nekik sikerült. Aki szerette az Amélie csodálatos élete című filmet, szeretni fogja Charles Balanda szokatlan és nem kevésbé franciás útkeresését.

Anna Gavalda könnyedén, érzékenyen meséli el a sírnivalóan szép történetet: nagy élethazugságokról, még nagyobb tragédiákról, elszalasztott lehetőségekről és szerelemről. Mindezt humorral, hogy ne fájjon. Annyira.

Anna Gavalda: Együtt lehetnénk

Szabad egy könyvről szuperlatívuszokban beszélni? Nanáá!
Érzékeny, finom, lágy, ringatós és egyszerre durva, kemény, orr-beleverős... de mégis inkább romantikus, belehalós, aggódós, felemelő és szeretet teljes.
Engem elvarázsolt... Mostanában csupa olyan könyv kerül a kezembe, amelyik elvarázsol... vajon bennem van elvarázsolódós hajlam, vagy a könyvek ennyire jók? Nem tudom, de talán mindegy is.
Egy fiatal (hozzám képest feltétlenül) és nagyon tehetséges festő leányzó keresi az útját. Mint nagyon tehetséges, persze extra problémás is, ahogyan az már lenni szokott. És persze nagggyon-nagggyon keresi (saját magát is és) az útját is. Már-már annyira, hogy szinte el is vész a nagy keresésben. És akkor találkozik - a 21. század techno világában értéktelennek tűnő - ám abszolútértékben annál értékesebb arisztokratával, Philou-val, aki hazacipeli (lecipeli néhány emeletnyit) másik kis védencéhez, a túlhajtott szakácshoz... Érdekes szereplők, érdekes helyzetek, fejlemények, konfliktusok, utak, végzetek. És csendben feltűnik a színen a szakács nagymamája is... mint egy kamara előadás. Hihetetlen érzelmek szabadulnak el. El kell olvasni, egyszerűen nincsenek szavaim azokra az érzelmi hullámzásokra, amit a könyv okoz. Mint a tengeren egy darab deszka tetején, feldob és mélybe ránt, édes és keserű, .... csodajó!
Mindenkinek merem ajánlani! Romantikusoknak és szentimentálisoknak feltétlenül! :-)

10/10

A hivatalos fülszöveg:
Egy ügyefogyott, dadogós, fiatal arisztokrata, egy anorexiás festőnő, egy zseniális, ám fölöttébb morcos szakács, valamint az életből kifelé tartó, emlékeibe visszavonuló nagymama - az élet sodrába beilleszkedni képtelen, magányos emberek. Az arisztokrata megmenti a lány életét, a lány a szakácsot és a bolondos arisztokratát, s együtt megszépítik a nagymama utolsó hónapjait, majd némi bukdácsolás után ők maguk is rálelnek a boldogságra. A helyszín egy hatalmas, kongóan üres párizsi lakás - á la Utolsó tangó Párizsban -, egy bűbájos vidéki házacska, a párizsi elegáns éttermek konyháinak hajszolt mindennapjai, és maga Párizs a nyüzsgő, lüktető életével, megkopott varázsával. Szellemes, könnyed, néhol megrázó történet a szerelem és a barátság felszabadító erejéről, és arról, hogy csak akkor vagyunk szabadok, ha nemcsak adni, hanem kapni is tudunk. Egyedül nem megy, de együtt talán sikerül - erről szól Anna Gavalda új könyve, mely rövid idő alatt óriási siker lett Portugáliától Oroszországig.

Anna Gavalda: Szerettem őt

Ez a regény viszont nagyon ütős. Nem is regény tulajdonképpen, olyan, mint egy gyónás... Engem megrázott, felkavart, fejbevert.
Mégis hihetetlenül tetszett.
Adott egy kis család, apa-anya-2 kislány. A tágabb családban nagypapa-nagymama.
Egy napon a kiscsaládból az apa becsomagol és elmegy. Az anya, Chloé, természetesen teljesen összeomlik, de hát ez így van rendben.
És az első meglepetés: az após, Pierre, felpakolja az unokáit és a menyét Chloét, és elcipeli őket a világ végén lévő nyaralójukba.
És elkezdődik egy nagyon bensőséges, nagyon őszinte beszélgetés. Chloé eleinte csak bántani akarja Pierre-t, aki olyan szeretettel fogadja a sértéseket, mint egy vezeklő a kínokat. Számára Chloé az első perctől kezdve (amióta csak megismerte) egy titkos szövetséges, mégha sosem kerültek is egymáshoz közel, sosem beszélgettek, nemhogy őszintén, sehogy...
A kandalló mellett, esténként, amikor a kislányok már alszanak, beszélgetnek. Pierre csak mesél és mesél; elmeséli élete egyetlen és nagy szerelmét Mathilde-ot, akit elengedett, nem vállalt fel, elszalasztva még a boldogság lehetőségét is.
Elgondolkodtató, olyan "nem hagy szabadulni" típusú történet. Állandóan motoszkál, foglalkoztat... nagyon tetszett, még több Gavaldát el fogok olvasni ez alapján.

10/8

És akkor a fülszöveg:

Anna Gavalda regényének története szinte egy mondatban összefoglalható: egy fiatal nő magára marad, mikor férje úgy dönt, elhagyja "egy másik" kedvéért, így az asszony apósával és a gyerekekkel vidékre utazik, ahol a két felnőtt évek óta, először ül le beszélgetni. Ahogy az após apránként megnyílik, lefoszlik róla a tárgyilagosság maszkja, és egy sérülékeny, csupa-seb ember áll előttünk, aki élete nagy szerelmének történetét meséli el a "múlt időbe tett" nőnek... Gavalda regényében a vigasztaló is vigasztalan marad. Az após története egy másik (talán jobb vagy szebb) életet villant fel, és ebben a villanófényben saját elvesztegetett lehetőségeinkre, eljátszott esélyeinkre ismerünk. A szerző nem mond ítéletet, nála az erő nem érdem, a gyengeség nem megvetendő rossz, hanem mindenki a rászabott élet ilyen-olyan jelmezét viseli, hol elegánsan, hol feszengve, és ha szorít a ruha, azt is inkább az idegenek veszik észre, ahogy elsietünk közöttük. Anna Gavalda regényében minden elharapott szónak jelentősége van, minden apró mozdulat, kis rezdülés, félrekapott tekintet színpadi pontossággal van a helyén. Mert ezekből az apróságokból áll össze egy történet, egy szerelem, egy sors. A Szerettem őt igazi kamara-dráma, amely a fiatal francia írónőt szinte azonnal nemzetközi hírű íróvá tette.

Sandra Gulland: Adieu, Bonaparte!

Csak és kizárólag szuperlatívuszokban tudok erről a könyvről írni! Egyszerűen fantasztikus! Az első kettő része is tetszett (Napóleon menyasszonya, Napóleon felesége), de ez tette fel a koronát az egészre. Hogy stílszerű legyek.;-)
Ez a kötet 1800-tól kezdődik és Joséphine haláláig (1814) tart.
Naplóformában jegyzi le az eseményeket Josephine, tehát egyes szám első személyben van az egész történet, amit mindig külön díjazok, mert ezáltal sokkal személyesebb, közvetlenebb. Legalábbis nekem.
Ami a legjobban tetszett ebben a részben az egyrészt egy technikai dolog volt. Mégpedig az, hogy végre "halandóként" vannak bemutatva az uralkodók. Azaz nagyon jól leírja Sandra Gulland, hogy bizony nehezen szokta és tanulta meg Joséphine azt a felhajtást, ami a rangjukkal együtt járt. Pl. ha megy valahova, akár csak egy másik szobába, akkor min, 2 apród megy előtte és 2 utána 2 lépés távolságban. (lehet, hogy nem pontosan jegyeztem meg) Vagy, amikor a koronaékszereket kellett előkészíteni, akkor elő kellett keresniük valamilyen ősrégi könyvet a protkollról és annak alapján próbálták betartani az előírásokat. Így elment egy egész napjuk azzal, hogy Joséphinhez kerüljenek az ékszerek.:)
A másik dolog pedig ami nagyon nagyon megfogott ebben a történetben, az a hatalmas szerelem, ami Joséphine és Napóleon között volt!
Ja, és még egy dolog van, amin ledöbbentem. Mégpedig az, hogy mindez csak 200 évvel ezelőtt történt!!! Amikor még a töri órákon tanultunk erről az időszakról, akkor ugye már a 20 éveseket is iszonyúan öregnek tartottam, ebből következően az 1800-as évek és az őskor között nemigen éreztem a különbséget. Azóta kicsit változott a szemléletmódom, főleg miután leesett, hogy az egyik dédmamám, aki 1992-ig élt, 1896-ban született. Tehát közelebb van a születési dátuma ehhez a történethez, mint napjainkhoz. Ha ilyen szemmel olvasom, akkor még érdekesebb az egész.

Hivatalos ismertető:

Sandra Gulland regénytrilógiájának harmadik kötetében véget ér egy nem mindennapi asszony, Joséphine Bonaparte története. Napóleon uralja Európát, s mellette ott van Joséphine: a bizalmasa, a szerelme, a barátja és a szerencsecsillaga. Azonban szenvedélyes kapcsolatuk belülről meginogni látszik, mivel Joséphine képtelen örököst szülni Napóleonnak. Kívülről is támadások zúdulnak rájuk. A császársággal előálló történelmi helyzet váratlan csapdákat tartogat.