Laurie Halse Anderson: Hadd mondjam el…

Íme egy ifjúsági könyv, amely az Amerikai Könyvtárosok Szövetségének díjnyertese volt 2006-ban. A történet talán kicsit lerágott csontra emlékeztet. Mégis…

Melinda, a 14 éves középiskolás lány életében először sörözik egy nyári bulin. Életében először le is részegedik. Ez lenne a kisebb baj, mert a lányt az iskola szépfiúja megerőszakolja. A tinédzser rettegve hívja a rendőrséget. Ami ezután következik előre látható. A rendőrség feloszlatja a bulit, Melinda pedig közutálat tárgyává válik. A barátai elfordulnak tőle, szinte teljesen magányosan vészeli át a következő tanítási évet.
Ez lenne a lerágott csont rész. Olvasás közben pedig a részletekben megleltem azt a bizonyos mégis-t… Hogy miért?
Az 1961-ben született írónő mesteri szögbe állítja a tényeket. Az ilyen erőszakolós, tiniket ért sérelmeket feldolgozó történetek középpontjában nem a sértett gyermek áll, igaz körülötte forog minden. A történet vége pedig olyan meseszerű, kicsit sablonos. A fiatal boldogan mosolyog, mert mások annyit szenvedtek és küzdöttek érte, hogy feloldozást nyert, megszabadult kínjaitól és boldogan élhet, míg meg nem hal. Ha film lenne, ez a jelenetet a naplementébe lovagoló magányos hős jelenete lehetne. A másik variáció pedig így szólna: végtelen küzdelem és könny árán sem lehetett segíteni, a gyermek kábítószerhez, alkoholhoz vagy egy darab kötélhez, esetleg késhez nyúlt…
De ebben a könyvben ezt a fajta látásmód elmarad. Egyes szám első személyben beszél Melinda, az ő gondolatai és látásmódja tárul elénk. Mellesleg jegyzem meg, kifejezetten szeretem az így írt történeteket. Sokkal személyesebbek és valóságosabbak.
Szóval a lány mesél. Szenved, hallgat, fél és próbál élni. Megküzd minden mosolyáért. Amit nagyon értékeltem, az, az önirónia, a humor, ami átszövi a történetet, pillanatnyi megnyugvást és lendületet hozva.
Ez egy realista könyv. Sallang és félrebeszélés nélkül. A szülők, a tanárok a barátok ábrázolása nyers, és néha kegyetlen. Ahogy a gyerek magánya és önmarcangolása is.
Persze a feloldozás nem marad el. De itt nem valami szirupos maszlag képében érkezik. A gyerek, megküzd saját démonaival, míg képessé nem válik nem -et mondani. Talál segítséget, és barátokat, no és persze célt, ami arra sarkalja, hogy érdemes élni, tovább lépni és lélegezni. És valljuk be, kell ennél több?

J. Eugenides: Öngyilkos szüzek

A 70-es években, egy amerikai kisvárosban egy családban 5 lány, 13 és 17 év közöttiek, öngyilkosok lesznek.

Nem csupán a lányokról és az öngyilkosságokról szól a könyv, illetve ezek az események mégiscsak a könyv meghatározó eseményei, de jóval több van benne, mint az események leírása. kicsit oknyomozás, kicsit kor-rajz.

Néhány fiú a szemközti házból lesi huzamosabb ideig a Lisbon-lányok házát és persze a lányokat, fáról, padlásról, szomszédból, tetőről, ahonnan csak tudják és erre emlékeznek vissza sok év után. És persze, mint minden visszaemlékezésben, elmesélik az öngyilkosságokat megelőző és követő eseményeket, hangulatokat is, „elhelyezik korban, térben és időben” mindezt. Visszaemlékeznek arra az évre, amikor kamaszodó fiúk lévén még meg akarták érteni a világot és a történéseket amik a tragédiákhoz vezettek. Elmesélik minden érintkezésüket, kapcsolatukat a lányokkal. És persze elmesélik, milyen kíváncsian leskelődtek is, mint minden kamasz.

Kellemesen negédes amerikai kisvárosban játszódik a történet, egy zárt közösségben, már amennyire egy utca, egy városrész, egy kisváros lakói zárt közösséget alkotnak…

Mindenki csendben él, nincsenek botrányok, nincs rendbontás, nincsenek nagy bulik, az élet a maga kis csendes medrében csordogál.

Ebben a kellemesen langyosvíz hangulatban történik az első lány öngyilkossági kísérlete, majd néhány héttel később a halála. Számomra fojtogató volt még így, olvasva is az anya által megteremtett légkör. A szigor, a bezártság, vaskalapos erkölcsök, az állandó gyanakvás… annyira érzéketlennek láttam szegényt, hogy már-már megsajnáltam.

Az akarat gyenge apa, aki ráadásul pedagógus… mégis a legkevésbé a gyerekekkel tud szót érteni, vagy csak a saját gyerekeivel nem akar? Zavaróan irreálisak a szülők, pedig úgy rémlik, azt olvastam valahol, hogy a könyv valós eseményekből táplálkozik…

A lányok minden alkalmat megragadnak arra, hogy kitörjenek, ami néha sikerül is, a szülők pedig (főleg az anya) minden szálat igyekeznek elvágni, ami a külvilághoz köti a családot. Az első öngyilkosság után a ház idővel börtönné válik: a lányok már templomba sem, iskolába sem járhatnak, az ételt először házhoz szállíttatják, majd már azt sem, a pincében felhalmozott készleteket élik fel; egy idő után az apát is elbocsátják az iskolából, így ő sem lép ki a házból; az ablakokat vastagon lepi a piszok, se ki- se belátni nem lehet…

A baljós hangulat, mint egy rossz álom telepszik rá a városkára, de senki sem tud felébredni belőle.

És ebből a börtönből, rossz álomból a négy életben maradt lány is már csak egyetlen kivezető utat lát…

10/7.

A hivatalos fülszöveg:

Öt lánytestvér, öt rejtélyes, megmagyarázhatatlan öngyilkosság. Pedig a lányok szépek voltak, és még annyi minden állt előttük. Miért pazarolták el feleslegesen az életüket? Miért választották az élet helyett a halált? Mi volt az igazi ok? Korszellem? Predesztináció? A szigorú szülők, akik mindenben a fertőzést látva az egészségeset is elpusztították? A szerző feszült légkörű regényében a lélek sötét zugai tárulnak az olvasó elé, elfojtott vágyak, eltorzult emberi viszonyok, melyek tragédiát szülnek. A 70-es évek amerikai kisvárosában játszódó történet egyszerre hátborzongató, kísérteties, humoros, lebilincselő és összességében mélyen emberi.

J. Picoult: A nővérem húga

Kétségeim voltak ezzel a könyvvel kapcsolatban, már hogy el kell-e olvasnom... Nagyon izgatott, ezért elolvastam. Most sem tudom, hogy jól tettem-e, mert engem bizony megviselt. Nem is kicsit. Már az alap történet is olyan, amit senki sem kíván még az ellenségének sem.
Adott egy három gyerekes család, ahol a középső gyerek leukémiás és nem is az egyszerűbb, "jobb túlélési statisztikájú" fajtából, hanem a nagyon súlyosból. Illetve a történet még visszanyúlik abba az időbe, amikor csak két gyermek van, és a kisebb gyerek beteg lesz. Mivel nincs a családban senki, aki donorja lehetne, úgy döntenek a szülők, hogy vállalnak egy újabb babát, akit mesterségesen választanak ki a minél nagyobb genetikai egyezőség
kedvéért, hogy majd köldökzsinórvért adhasson (bár ezt nem is a baba adja, ez "csak úgy van" a születés során). És itt elszabadul a folyamat. A beteg kislánynak, ahányszor visszaesik a gyógyulásban, és vérre, csontvelőre, meg ilyesmire van szüksége, innentől a kishúg szolgáltatja ezeket. Így telnek az évek. A beteg lánynak, Kate-nek már a veséi is felmondták a szolgálatot... tehát Anna "segítsége" újra felmerül.
Ám Anna bepereli a szüleit, hogy önmaga rendelkezhessen a saját testével, mintha nem akarná a veséjét adni... Pedig nagyon szereti a testvérét.
Jól megírt történet, nagyon jó, ahogyan a 7 szereplő önálló fejezetekben, napról napra meséli el a történéseket ez alatt az egy hét alatt.
Nekem vizont a vége furcsa nagyon. Az utolsó 60-80 oldalon az egész történet tótágast áll, semmi sem az aminek hisszük, ez még rendben van. De a végkifejlet határozottan zavar... nekem ennyi tragédia már sok volt. Elismerem, hogy matematikailag így stimmel az egyenlet, de mégis... olyan Vészhelyzetes.
Örülnék, ha valaki írna róla véleményt, jó lenne kicsit megvitatni...
Ja, és a fülszövegtől eltérően nekem sok hangulatom nem volt nevetgélni...

10/7

a fülszöveg:
Amerika keleti partvidékén egy tipikus kertvárosi házban él egy tipikusnak korántsem mondható háromgyermekes család. A legidősebb testvér, Jesse már a "sötét oldalon" jár; a középső lány, Kate súlyos leukémiás, akinek életben maradásáért a két szülő ádáz küzdelmet vív; a húg, Anna pedig - a tudomány jóvoltából eleve azért született, hogy genetikailag megfelelő donor legyen a nővére számára. Amikor a beteg Kate körül forgó családi élet ellen lázadó tizenhárom éves Anna bepereli szüleit, hogy önrendelkezési jogot nyerjen a saját teste fölött, minden megbolydul. A lelki örvények egyre mélyebbre húzzák a jogászból lett főfoglalkozású anyát, a tűzoltó-mentős-amatőr csillagász apát, a kényszerűen koraérett gyerekeket, sőt még az Annát képviselő fiatal ügyvédet és annak elvesztettnek hitt kedvesét is. A krízishelyzetet a népszerű írónő felváltva láttatja a hét szereplő szemével, bravúrosan váltogatva az idősíkokat is. Miközben egy lebilincselő, gyorsléptű regény fejezetein nevethet-zokoghat az olvasó, olyan hitelesen elevenedik meg előtte a kertvárosi otthon, a kórház, a tárgyalóterem és a tűzoltólaktanya világa, mintha dokumentumfilmet nézne. A végkifejlet pedig majdnem akkora meglepetéseket tartogat, mint egy krimi...

Ian Mcewan: Vágy és vezeklés

dr Tegnap fejeztem be Ian McEwan könyvét. Még napokig a hatása alatt leszek és a filmet, ami szintén megvan még nem fogom megnézni egy pár napig. Olyannyira a hatása alá kerültem, hogy várnom kell míg a lelkem feldolgozza. Engem megfogott, beleéltem magam, átéreztem, gyönyörködtem, sírtam, fájdalmat éreztem, megtalált az emberi volta és az üzenete. Nem tudom, hogy csak rám van-e ilyen hatással, mindenestre gazdagított és nekem ettől többet nem adhat egy könyv.

Hivatalos ismertető:
1935 nyarának legforróbb napján a tizenhárom éves Briony meglesi nővérét, amint az a szomszéd fiú szeme láttára levetkőzik, és a Tallis-ház parkjának ékes szökőkútjába merül. Az írói tehetséggel megáldott kislány a nap folyamán más rejtélyes események szemtanúja is lesz, és gyermeki, de nem éppen ártatlan képzelete kiszínezi a valóságot, szörnyű titkokat sejt a két kamasz évődése mögött. Egy avatatlan kézbe került szerelmi vallomás, egy balul sikerült családi estély, és a túlfűtött gyermek döntő lépésre szánja el magát, ami tragédiába torkollik, és aminek jóvátételéhez talán egy élet is kevés. A Vágy és vezeklés ragyogóan és lebilincselőn ábrázolja a gyermekkor végét, azt a pillanatot, amikor első komoly döntésünk súlya ránk nehezedik. Vajon hazudhatunk-e magunknak egy életen át? Az évtizedeket átívelő regény a háború sújtotta Anglia harctereitől, napjainkig kíséri végig egy szerelem történetét, míg a középpontban a szégyen és a megbocsátás, a jóvátétel és a nehéz feloldozás mélységes - és mélységesen megindító - vizsgálata áll.

John Grisham

Erről a könyvről nem fogok sokat írni. Csatolom a hivatalos ismertetőt és csupán ennyit:

ezt a könyvet mindenkinek EL KELL OLVASNI! Egyszerűen ez egy kötelező! Ismételten megtörtént eset volt a regény alapja. S ha fokozni akarjátok, a regény után nézzétek meg a filmváltozatot is Samuel L. Jacksonnal és Matthew McConaughey-val a főszerepekben.

Hivatalos ismertető:

Az Egyesült Államokban, a legsötétebb Délen két fehér férfi alkoholtól és kábítószertől megvadult állapotban megerőszakol és csaknem halálra kínoz egy tízéves fekete kislányt. A gyerek megaláztatástól és fájdalomtól félőrült apja bosszút áll: vérrel mossa le a lányát ért gyalázatot. És ekkor elszabadul a pokol: a Ku-Klux-Klan fehér keresztes jelvényei, zászlói elborítják a várost, a fajgyűlölő szervezet pogromot hirdet. Ebben az életveszélyes fenyegetésekkel teli légkörben kezdődik el a néger apa tárgyalása, amely lélegzetelállító izgalmak közepette veti fel a súlyos erkölcsi kérdést: igazolható-e az önbíráskodás ilyen szélsőséges helyzetben, vajon a törvény betűje, vagy az elemi igazságérzet a fontosabb?