Ken Follett: A Katedrális

Fülszöveg:
A szerző egyik legnépszerűbb regénye egy 12. századi angliai városkában, Kingsbridge-ben játszódik, a történet a katedrális építése körül bonyolódik, melyért a Benedek-rendi szerzetesek küzdenek szinte az egész világgal és még saját, féltékeny egyházukkal is. Mindez egy polgárháború közepén, körülöttük vér, ármány és szerelem.
A könyv oldalain középkori világ kel életre, amely színes, mint egy festmény, és mozgalmas, mint egy jó film. Olvasása közben belemerülünk a háború borzalmaiba, átélhetjük a zsarnokok önkényeskedéseit, a kínzásokat, a gyilkosságokat és a szerzetesi élet keserveit.

Saját vélemény:
Kíváncsivá tett, maga a cím és maga a fülszöveg is. Mi lehet olyan izgalmas és lebilincselő egy középkori katedrális építésében? Hajtott a vágy, hogy megtudjam kérdésemre a választ, és belevágtam a történetbe. Minden egyes szó igaz, sőt... Izgalmas mint egy film, és valójában persze több, hiszen a főszereplők az én képzeletem szerint elevenedtek meg. Olyannyira szívemhez nőttek, hogy feltétlenül folytatni akarom sorsukat.
Igazán nagyszerű szórakoztató olvasmány, joggal tette íróját híressé és nem véletlenül fogyott eme könyvből a legtöbb példány az író könyvei közül.
Én amúgy is szeretem a középkori történeteket, de ez nem csak egy építkezést azt garantálhatom.
Mindenkinek ajánlom!

Alexandra Ripley: A mi időnk visszatér

Ezt a könyvet már nem nagyon régen olvastam, aztán egyszer kölcsönadtam, ami hatalmas hiba volt, mivel azóta sem kaptam vissza...:(
Tizenéves koromban a kedvenc könyvem volt, pedig nem kifejezetten annak a korosztálynak szól.
Amint látjátok, a szerző a Scarlett című könyv írója.

Hivatalos ismertető:

Lorenzo és Ginevra lenyűgöző és káprázatos történetének hátteréűl a 15. századi Firenze fenséges szépsége szolgál. Olyan szerelem köti őket össze, mely képes felülkerekedni a családjaik között dúló elkeseredett rivalizáláson, egy olyan ragyogó korban, melyet áthat az újjászületés csodálatos szenvedélye. Áthatva a reneszánsz minden jellemző vonásával - a palotában folyó életveszélyes cselszövésektől a felülmúlhatatlan művészi alkotások születéséig - egy olyan szerelem lélegzetelállító történetét meséli el, mely csak egyszer fordul elő az ember életében... egy olyan városban, melynek szépsége örök időkre szól.

Az én véleményem:

Nagyon izgalmas, letehetetlen könyv, mely betekintést enged a "sötét" középkorban virágzó Firenze életébe. A helyszínek és a fontosabb szereplők valósak (az akkori vezetők, a Medici család tagjai, Da Vinci, Michelangelo...).
Romantikus, eseménydús és úgy általában lenyűgöző stílusú mű.

Sandra Gulland: Adieu, Bonaparte!

Csak és kizárólag szuperlatívuszokban tudok erről a könyvről írni! Egyszerűen fantasztikus! Az első kettő része is tetszett (Napóleon menyasszonya, Napóleon felesége), de ez tette fel a koronát az egészre. Hogy stílszerű legyek.;-)
Ez a kötet 1800-tól kezdődik és Joséphine haláláig (1814) tart.
Naplóformában jegyzi le az eseményeket Josephine, tehát egyes szám első személyben van az egész történet, amit mindig külön díjazok, mert ezáltal sokkal személyesebb, közvetlenebb. Legalábbis nekem.
Ami a legjobban tetszett ebben a részben az egyrészt egy technikai dolog volt. Mégpedig az, hogy végre "halandóként" vannak bemutatva az uralkodók. Azaz nagyon jól leírja Sandra Gulland, hogy bizony nehezen szokta és tanulta meg Joséphine azt a felhajtást, ami a rangjukkal együtt járt. Pl. ha megy valahova, akár csak egy másik szobába, akkor min, 2 apród megy előtte és 2 utána 2 lépés távolságban. (lehet, hogy nem pontosan jegyeztem meg) Vagy, amikor a koronaékszereket kellett előkészíteni, akkor elő kellett keresniük valamilyen ősrégi könyvet a protkollról és annak alapján próbálták betartani az előírásokat. Így elment egy egész napjuk azzal, hogy Joséphinhez kerüljenek az ékszerek.:)
A másik dolog pedig ami nagyon nagyon megfogott ebben a történetben, az a hatalmas szerelem, ami Joséphine és Napóleon között volt!
Ja, és még egy dolog van, amin ledöbbentem. Mégpedig az, hogy mindez csak 200 évvel ezelőtt történt!!! Amikor még a töri órákon tanultunk erről az időszakról, akkor ugye már a 20 éveseket is iszonyúan öregnek tartottam, ebből következően az 1800-as évek és az őskor között nemigen éreztem a különbséget. Azóta kicsit változott a szemléletmódom, főleg miután leesett, hogy az egyik dédmamám, aki 1992-ig élt, 1896-ban született. Tehát közelebb van a születési dátuma ehhez a történethez, mint napjainkhoz. Ha ilyen szemmel olvasom, akkor még érdekesebb az egész.

Hivatalos ismertető:

Sandra Gulland regénytrilógiájának harmadik kötetében véget ér egy nem mindennapi asszony, Joséphine Bonaparte története. Napóleon uralja Európát, s mellette ott van Joséphine: a bizalmasa, a szerelme, a barátja és a szerencsecsillaga. Azonban szenvedélyes kapcsolatuk belülről meginogni látszik, mivel Joséphine képtelen örököst szülni Napóleonnak. Kívülről is támadások zúdulnak rájuk. A császársággal előálló történelmi helyzet váratlan csapdákat tartogat.

Tracy Chevalier: Leány gyöngy füldbevalóval

Ezt a könyvet biztosan sokan olvastátok már, vagy a filmet láttátok.

Én most télen olvastam először a könyvet, a filmet pedig már kb másfél éve láttam... Nekem nagyon tetszett. A film eléggé rossz kritikákat kapott a neten, el is csodálkoztam rajta. Valami nagyon okos film-tudor azt írta róla, (sajnos nem emlékszem már melyik fórumon) vontatott, szenvelgős, unalmas, nulla színészi teljesítménnyel, elnagyolt képekkel. Hát nem igazán érettem. Azt hiszem ez az egyik olyan film, amit először látni kell, majd a történetet olvasni... Főleg, ha valaki nem mozog otthonosan Vermeer korában...

A könyv: Lassan, türelmesen indul a történet, de már az első oldalakon érződik rajta egyfajta feszültség. Vihar előtti csend? Egy egyszerű csempefestő lánya (Griet), aki a konyhában, a leveszöldségek között is megleli a Harmóniát a színben és formában? Mi történik itt?

És szépen lassan kiderül, mi is történik itt. A tehetség, mely bármelyikünkben ott bujkálhat, néha a legvalószínűtlenebb helyeken bukkan fel. Eléggé rendesen romantikus a történet... a szereplők pedig eléggé végletesek ahhoz, hogy elgondolkodjunk azon, mindenki csak fehér és fekete? Vagy: bizony, bizony... sokan kényszerpályán futunk, megalkuszunk és erőlködünk? Hogy amit a magunkénak vélünk, valóban a miénk-e? Hogy hol kezdődik a művészet és hol végződik az egyszerű, a hétköznapi...

A meg nem értett művész és a művészi adottságokkal rendelkező cselédlány plátói szerelme; karnyújtásnyira elérhetetlenül?

A szigorú, zsarnok, már-már kegyetlen (hárpia) nagymama; ő az egyetlen a történet végére aki együtt tud érezni a főhőssel, Griet-tel és a lánya, az ostobácska és céltalan fiatal anya, akinek kedvessége, szeretete, empátiája egyre fogy minden gyereke megszületésével és lesz a történet végére elégedetlen, követelőző, féltékeny (,sajnálnivaló hárpiává) feleséggé.

A másik cseléd és a festő lánya, akik már akkor féltékenyek, gyűlölik Griet-et, amikor az először belép az ajtón...

És nekem Griet anyja is nagyon tetszett. Csendes, törődött asszony. Ő mindvégig tudja valahol egészen mélyen - szinte magának sem vallja, de tudja -, hogy mi történik, de már belefáradt az életbe, a megpróbáltatásokba és csendes félelemmel nézi, ahogy családja egyre fogyatkozik... látja a veszélyeket, próbálja biztonságba terelni egyetlen gyerekét, akit még talán megmenthet.

Nagyon összetett történet, de nagyon szép is. A film jól egészíti a könyvet, szépek a képek (Peter Webber rendezte és Eduardo Serra fényképezte), jól adják meg a színek az alaphangulatokat.

A könyv érdekes, olvastatja magát, a film nem egy pergő akciófilm, de nagyon szép és eseménydús. Jó szívvel ajánlom.

10/9.

A fülszöveg:

Az írónőt Vermeernek Delft egyik legszebb, legtitokzatosabb lányáról készült portréja ihlette a könyv megírására. Különleges regényében az ártatlanság megrontásának és a zsenialitás árának megható történetét olvashatjuk.