Más bloggereknél olvastam Jodi Picoult: 19 perc című könyvéről és mivel mindenki jókat írt róla, kihoztam a könyvtárból. Hát azt kell, hogy mondjam, hogy életem egyik legjobb könyve volt. A sztorit nem írom le, szerintem mindenki ismeri már, röviden annyit, hogy egy iskolai lövöldözésről szól.
A 19 perc tipikusan az a könyv, ami nem ereszt, nem tudsz megszabadulni tőle, egyszerűen muszáj gondolkodnod rajta. Én napokig olvasgattam a neten Columbine-nal és egyéb lövöldözésekkel kapcsolatos anyagokat, filmeket néztem, szóval próbáltam beleásni magam a témába. (Egyébként, aki még nem látta és érdekli ez a téma, mindenképp nézze meg a drága Michael Moore-tól a Kóla, puska, sült krumplit!)
Amit először szeretnék megállapítani, hogy Jodi Picoult nagyon jól ír. Kicsit hatásvadász ugyan, hogy minden oldadon van legalább két mondat, ami arcul csapja az embert, de azt hiszem, ez a téma ezt kívánja meg.
Másodszor, más bloggereknél azt olvastam, hogy tetszett nekik az, hogy az írónő nem foglal állást. Én ezzel nem értek egyet. Szerintem egyértelműen Peter (a lövöldöző) oldalán áll, neki keres igazolást, őt próbálja megmenteni. Az áldozatok annyira röviden és felszínesen vannak bemutatva a könyvben, hogy igazából nem is lehet átérezni a másik oldalt.
Nagyon nehéz téma ez, kicsit olyan, mintha vékony jégen táncolnánk, hiszen a lövöldözések kapcsán mindig elszabadulnak az indulatok, ráadásul mindkét oldalról. Nézzetek csak utána, hányan istenítik még mindig, 11 év elteltével is Dylan-t és Eric-et (a columbine-i lövöldözőket), hányan írják azt, hogy bár lenne nekik is bátorságuk fellépni az őket terrorizálók ellen, illetve hányan kívánják azt nekik, hogy égjenek a pokol tüzén mindörökké. Nem is olyan téma ez, amiben igazságot lehetne tenni. Hiszen hiába érzünk mélyen az áldozatokkal, valahol a szívünk mélyén megértjük azt is, aki besokall, hiszen mindenki beszokott olykor, ha nem is ilyen mértékben.
Hibáztatható-e az amerikai társadalom a lövöldözésekért? Szerintem egy dologban igen, abban, hogy hozzáférhetőek a fegyverek. Szerintem Peter amikor ellopta a szomszédtól a pisztolyokat, nem olyan szándékkal tette, hogy ölni fog. Egyszerűen jó érzés volt számára, hogy van pisztolya, ettől végre hatalmat érzett, azt, hogy övé a kontroll. Viszont, amikor történik valami, amivel betelik nála a pohár, könnyű a matrac alá nyúlni, fogni a pisztolyt és lövöldözni kezdeni, hiszen kéznél van. De miért van az, hogy más országokban is van fegyverviselési joga a lakosságnak (Svájcban egyenesen alkotmányos kötelesség fegyvert tartani otthon!!!), mégsem történik ennyi gyilkosság és lövöldözés, mint az USA-ban? Na erre én nem tudok válaszolni, szerintem egy szociológus se tudna. Azt hiszem, Amerikában kellene élni ahhoz, hogy hitelesen megítélhessük az ő társadalmukat. Nem lehet annyival elintézni, hogy az amcsik felszínes, álmosolyú, prűd, fegyverimádó és négergyűlölő népség. Nem, ennél jóval többről van szó, hiszen Amerika egyben a legnagyobb, legszentebb eszmék földje is. De valami baj van, (bár nem csak ott, hanem az egész fejlett világban szerintem), és én szívből kívánom nekik, hogy megtalálják a válaszokat.
Nagyon sajnáltam Petert. Azt kívántam, bár ez az egész csak egy rossz álom lett volna, ahol végigélheti, mit csinálna, ha hatalma lenne bosszút állni, de utána felébredt volna, élte volna tovább az életét, egyetemre ment volna, számítógépes zsenivé vált volna, és rájött volna, hogy az esze magasan a kínzói fölé emeli és milliárdos lett volna és kirögte volna a régi iskolatársait. (A legtöbb iskolai lövöldöző kemelkedő intelligenciájú!)
Órákig tudnék még erről a témáról beszélni, de nem teszem.
Ja, még annyit, hogy a könyv végén található fordulatot én már nagyon hamar sejtettem, de egyszerűen nem akartam elhinni. És még most sem tudom. Vannak pillanatok, amikor megértem Josiet és Petert, vannak, amikor egyáltalán nem.
Mindenesetre, ilyen egy jó könyv szerintem. Rengeteg kérdést vet fel és nem erőltet ránk egy erkölcsi álláspontot sem. Bár ilyeneket olvashatnának a diákok magyar órán! Szerintem nagyon fontos lenne ilyen könyveket a kezükbe adni és azután megvitatni velük. De nem megyek bele abba, hogy mi a véleményem a magyar oktatásról, ahol a gyereket arra kényszerítik, hogy órákon át egy helyben és kussban üljön, és bemagolja, hogy mások mit gondolnak művekről...
