Még valamikor 15 éves korom tájékán, mindennemű nyelvismeret híján (viszont annál nagyobb lelkesedéssel a bevehetetlennek tűnő Bábel iránt) olvastam először Lomb Kató könyvét. Akkor egy kicsit többet mondott, mint most, ennek oka nem az időközben letett két nyelvvizsga (direkt nem nyelvtudást írtam), hanem az, hogy a nyelvtanulási, -tanítási gyakorlat alaposan megváltozott, bővült a paletta, mindenki találhat kedvének/idejének/pénztárcájának/igényeinek megfelelő tanárt és nyelvet.
Ha össze kellene foglalnom a könyv által ajánlott nyelvtanulás mibenlétét és titkát, akkor az roppant egyszerű lenne: olvasni, olvasni, olvasni (persze, az adott nyelven). :o)
Tartalmaz a könyv gyakorlati tanácsokat, kedves sztorikat (egy tizenhat nyelven tudó tolmács esetében ebből is van bőven), nyelvészeti finomságokat. Utóbbiak közé tartozik pl. az, hogy miért is van az angoloknak a borjú, ökör, sertés szavukra rögtön két garnitúra is? Hát azért, mert az élő állatot német eredetű szavakkal jelzik, tekintve, hogy a szolgák, akik ezen állatokat őrizték, a meghódított angolszászokhoz tartoztak. Ezzel szemben az állatok élvezői már a a hódító normann urak voltak, ezért a borjú-, sertés-, marhahús neve francia eredetű. Szeretem az érdekességeket...
Érdemes elolvasni, még akkor is, ha esetenként egy -egy fejezet nem túl izgalmas, bár első olvasás esetén talán ez elő sem fordul.
Fontos: a nyelvből tanuljuk a nyelvtant, nem a nyelvet a nyelvtanból. :o)