2011. április 23., szombat

Laurie Halse Anderson: Hadd mondjam el…

Íme egy ifjúsági könyv, amely az Amerikai Könyvtárosok Szövetségének díjnyertese volt 2006-ban. A történet talán kicsit lerágott csontra emlékeztet. Mégis…
Melinda, a 14 éves középiskolás lány életében először sörözik egy nyári bulin. Életében először le is részegedik. Ez lenne a kisebb baj, mert a lányt az iskola szépfiúja megerőszakolja. A tinédzser rettegve hívja a rendőrséget. Ami ezután következik előre látható. A rendőrség feloszlatja a bulit, Melinda pedig közutálat tárgyává válik. A barátai elfordulnak tőle, szinte teljesen magányosan vészeli át a következő tanítási évet.
Ez lenne a lerágott csont rész. Olvasás közben pedig a részletekben megleltem azt a bizonyos mégis-t… Hogy miért?
Az 1961-ben született írónő mesteri szögbe állítja a tényeket. Az ilyen erőszakolós, tiniket ért sérelmeket feldolgozó történetek középpontjában nem a sértett gyermek áll, igaz körülötte forog minden. A történet vége pedig olyan meseszerű, kicsit sablonos. A fiatal boldogan mosolyog, mert mások annyit szenvedtek és küzdöttek érte, hogy feloldozást nyert, megszabadult kínjaitól és boldogan élhet, míg meg nem hal. Ha film lenne, ez a jelenetet a naplementébe lovagoló magányos hős jelenete lehetne. A másik variáció pedig így szólna: végtelen küzdelem és könny árán sem lehetett segíteni, a gyermek kábítószerhez, alkoholhoz vagy egy darab kötélhez, esetleg késhez nyúlt…
De ebben a könyvben ezt a fajta látásmód elmarad. Egyes szám első személyben beszél Melinda, az ő gondolatai és látásmódja tárul elénk. Mellesleg jegyzem meg, kifejezetten szeretem az így írt történeteket. Sokkal személyesebbek és valóságosabbak.
Szóval a lány mesél. Szenved, hallgat, fél és próbál élni. Megküzd minden mosolyáért. Amit nagyon értékeltem, az, az önirónia, a humor, ami átszövi a történetet, pillanatnyi megnyugvást és lendületet hozva.
Ez egy realista könyv. Sallang és félrebeszélés nélkül. A szülők, a tanárok a barátok ábrázolása nyers, és néha kegyetlen. Ahogy a gyerek magánya és önmarcangolása is.
Persze a feloldozás nem marad el. De itt nem valami szirupos maszlag képében érkezik. A gyerek, megküzd saját démonaival, míg képessé nem válik nem -et mondani. Talál segítséget, és barátokat, no és persze célt, ami arra sarkalja, hogy érdemes élni, tovább lépni és lélegezni. És valljuk be, kell ennél több?

1 megjegyzés:

Zsuzsi írta...

Én is olvastam, és napokig foglalkoztatott. szerintem ez egy jól megírt könyv, ami eléri a célját a mondanivaló tekintetében.

LinkWithin

Related Posts with Thumbnails