S. Dunant:Szöktetés a zárdából

Nem tudom minek kellett nekem ez a könyv. Nem volt rossz, de olyan nagy élményt sem nyújtott. Azt mondanám inkább, hogy olyan jó, megbízhatóan megírt, korrekt történet, aminek az első fejezete során már könnyedén kitalálható mivel is fog végződni...

Nem tudom megmondani miért olvastam mégis végig (Dehogynem! Végig abban reménykedtem, hogy mégsem egy sablonos apácás-szerelmes-áldozatos-nyálas-könnyes regény lesz...), de végig olvastam. Különösebben nem mozdított meg bennem semmit. Ha nincs ötletetek mit olvassatok, de nem is vágyakoztok semmilyen katarzisra, nos: rajta ez egy ilyen könyv. Nem volt kedvenc szereplőm, pedig kellett volna legyen, mert nagyon forszírozott volt a patikárius nővér figurája... na, jól van, szimpatikus volt, de kicsit erőltetett...
A történetről is szóljunk egy kicsit: a XVI. századi Olaszországban olyan irdatlan nagy hozományt illendő adni a lányokkal (természetesen csak jobb családokban), hogy általában mindössze egyet tudnak kiházasítani. Ha több lány születik, a kisebbeket sutty-be a zárdákba... A zárdák meg persze tapsikolnak örömükben, mert a lányokkal jön ám a hozomány is, nem akkora, mintha férjhez mentek volna, de azért az élet sem olyan a zárdában (meg persze a szolgáltatások sem), mint egy csili-vili palotában. Na, szóval, ilyen okok miatt (is) kerül zárdába a szépséges Serafina-Isabetta, meg amiatt is, mert rangon aluli szerelmi viszonyba keveredik (az énektanárjával). Összebarátkozik a patikárius nővérrel, Zuana-Faustinával akiről kiderül, szintén kényszerűségből lett zárda lakó (no, félreértés ne essék, nem hozományprobléma miatt). Zuana a zárdában olyan életet élhet, mely a zárdán kívül kizárt dolog lenne: nő létére gyógyíthat, folytathatja (meghalt) orvos édesapja "munkásságát", a zárdába belopott (szintén az orvos-papa) könyveiből képezheti magát, gyógyszereket készíthet, sőt kell is neki, hiszen ő a betegszoba felelőse. És persze tele van szeretettel, gondolatokkal, késztetésekkel, tudásvággyal, segítőkészséggel.
Serafina el akar szökni a szeretett férfival, lebukik, vezekel, kicsit elmegy az őrülettel vegyes önsanyargatás felé, epedve vár valamiféle jelet, majd jön Zuana és sok mindenben segítségére siet újból. Mint már a történet során annyiszor...

10/6-7

A hivatalos fülszöveg:
1570-ben járunk, a rendkívül gazdag itáliai városban, Ferrarában. A tizenhat éves lányt, Serafinát szülei arra kényszerítik, hogy egy zárdában, a Santa Caterinában élje le hátralévő életét, ugyanis beleszeretett egy rangján aluli férfiba. A zárda messze földön híres énekkaráról, és Serafinának esodálatos hangja van, ám ő egyáltalán nem hajlandó énekelni. Megérkezése pillanatától a Santa Caterina valóságos csatatérré válik, hiszen a fiatal nő egyáltalán nem hajlandó beletörődni sorsába, minden áron szeretne visszajutni kedveséhez. A harcba mindenki belekeveredik a főnöknőtől kezdve a legutolsó novíciáig, ám az események fő mozgatója mégis a csendes, csodabogárnak számító patikárius nővér, Zuana lesz. Sarah Dunant nagy szakértője a reneszánsz kori Itáliának, e könyvében is korhű képet fest erről a színes, mégis sokszor kegyetlen világról. Földi és égi szerelem, szentség és hamis extázis, hit és merev dogmák összeütközése teszi feszültté ezt a kiváló történelmi regényt.

Vámos Miklós: Anya csak egy van

Vámoshoz mindig félve nyúlok. Sosem tudhatom előre, hogy tetszik-e majd, avagy utálni fogom.

Vámost mondjuk úgy 30-on túl érdemes szerintem olvasni. Vagy még öregebben. A kor miatt is, amiben a könyvei játszódnak, és az érzések miatt is, amiket a könyv kelt. Biztos vagyok benne, hogy az Anya csak egy van egy felnőtt ember számára sokkal másabb élmény, mint olyasvalakinek, akinek a szülei fiatalok és egészségesek.

A történet főszereplői Ladó, az országszerte ismert komikus, és a mániás depresszióban szenvedő anyja. Ijesztően realista képet kaphatunk arról, milyen is egy ilyen betegséget megélni, illetve egy ilyen betegségben szenvedő emberrel élni. Akit mégiscsak szeretni illik, szeretni kell, akármilyen hatalmas nagy baromságokat is tesz, mert anya csak egy van.

Az anya, amikor mániás szakaszban van (,,fent"), akkor hirtelen, gyorsan akar mindent egyszerre megtenni. Külföldre utazik, üzletel (seftel), férfiakkal ismerkedik, erősnek és tévedhetetlennek érzi magát. A depresszív (,,lent") szakban semmihez sincs ereje, még enni sem, nem akarja látni a gyerekeit, nem akar semmit, élni sem.

A sors fintora, hogy Ladó nagyjából tudja, mikor fog meghalni az anyja, ami egyszerre tölti el félelemmel és várakozással. Óriási teher nyomja a vállát úgy is, hogy az anyja él, és úgy is, hogy hamarosan meg fog halni. 

Vámos szereplői a legtöbbször nem különösebben pozitív személyiségek, nem igazán lehet őket feltétel nélkül kedvelni. Nekem pl senki sem igazán szimpatikus a fő- és mellékszereplők közül, nem akartam olvasás közben egyik helyébe sem beleképzelni magam, nem akartam drukkolni egyiküknek sem.

A kérdésre, hogy szerettem-e ezt a Vámos-könyvet, nem tudok egyértelműen felelni. Inkább szerettem, mint nem, de azért nem hiszem, hogy újra fogom olvasni, mint az Apák könyvét.

Hivatalos fülszöveg: A regény egy anyáról és fiáról, Ladóról szól. Az anya mániás depressziós, váratlan és lehetetlen húzásaival pokollá teszi hozzátartozói életét. Ladónak bűntudata van, mert immár nem szereti az anyját, s csak az irháját próbálja menteni. A fejezetekben váltakozik az anya és a fiú szemszöge. Ladó sajnálja az anyját, amiért olyan nehéz és sivár élete volt, és úgy érzi, többet kellene törődnie vele. Az olvasóban azonban lassacskán erősödik a meggyőződés: az anya - mindennek dacára - bátrabb, szebb, izgalmasabb életet élt, mint a fia.

Értékelés: 8/10 + néhány üveg citromos sör a feszültségre

Bíró Kriszta: Fiókregény

Zsuzsi már írt erről a könyvről, az ő élményeit itt olvashatjátok.

Én kicsit másként éltem meg, viszont én is 10/10-et adok rá :-).

Nos, az egész könyvben van valami zaklatottság, valami kattogás, valami nem is tudom mi... egy olyan fajta feszültség, ami folyamatosan hajt és hajt végig a történeten, majd újra kézbe kell venni és beleolvasni itt is, ott is... olyan "nem hagy békén" könyv.
Eleve azzal kezdődik, hogy összefacsarja az ember szívét; Mici, aki még meg sem született, már a vesztesek közül indul, átlagos már akkor sem tudna lenni, ha akarna. De nem akar. Micit már születése előtt "elhagyja" az édesanyja. Apja, aki talán nem is a genetikai apja és Dezső nevelik fel. Még mielőtt bárki is a ma oly divatos melegházasságban cseperedő gyerekre gondolna: ne tegye, messze nem erről van szó. Egy aprócska szabóműhelyben kapcsolódik össze a félig-elhagyott kislány, az elhagyott szabómester és a anya-lelkű segéd sorsa. Sok szívet melengető epizód után természetesen jönnek az igazán komoly bajok; Mici gyerekfejjel kénytelen a nagybetűs életben eligazodni, megtalálni a helyét, megtalálni mások helyét, túlélni, boldogulni, egyáltalán élni.

Nagyon tetszett! Régen olvastam ennyire jó könyvet! Lelkizős, gondolkodós, olyan nekem való.
Tőmondatokkal kezdődik a könyv. Kicsit ijesztően egyszerű a nyelvezete, a formája az elején, viszont többedik visszalapozásra úgy érzem, tökéletesen passzol a történet egyszerűségéhez, ugyanis ahogyan a történet, Mici élete bonyolódik, úgy változik a forma is, megérkeznek az összetett mondatok.
Ahogyan Mici egyre inkább öntudatra ébred, egyre gyakrabban szólal meg ő maga, majd a regény végére (szinte) csak ő mesél.

Hazatalál.

Jó szívvel ajánlom!

És akkor a hivatalos fülszöveg, ami alapján biztosan nem olvastam volna el (ráadásul szerinte teljesen másról szól):

A Fiókregény főhőse, Sóri Mici egyszerre átlagos és különc. Az ő felnőtté válásának lehetünk tanúi a történetben, amely furcsa-varázslatos családjában és a nekünk, kívülállóknak eleve izgalmas színházi világban játszódik. Végigkövethetjük Mici útját, amelyen eljut a zabolátlan csikószertelenségtől a megfontolt, érett döntésig, s végre megtalálhatja a kulcsot az élhető szerelmi és szakmai élethez.

Márai Sándor: Eszter hagyatéka

Volt idő (nem is olyan régen), amikor sikk és divat volt Máraival a kézben rohangálni a nagyvilágban... Én akkoriban egy csomó gyerekkel a kezemben rohangásztam éjjel-nappal, meg hát ugye: ha mindenki, hát én csakazértsem! Bután..., dacból... Sosem szerettem a divatból népszerű könyveket és a sikkből hű-de-okosakat-mondunk-róla embereket.
Így aztán Márait is csak gyűjtögettem és csendben megvártam, amíg eljött az ő ideje. Nos, egy ideje itt van, de most mégis csak az Eszter hagyatékáról írok.

Eszter és Nunu, az idős rokon, csendben éldegélnek egy vidéki házban, szegénységben, de nyugalomban. Beosztóan, kis igényekkel, de nyugalomban. Majd minden odavész: odavész a nyugalom, odavész a megélhetés, odavész a ház is, mert Lajos, Eszter sorsa húsz év után újra eljön.
Egyetlen nap történik minden. Úgy írta meg Márai Esztert, hogy végig azt éreztem, akár be is csukhatnám a könyvet azzal, hogy: "Hát, Istenem, nem az én dolgom! Egy jelentéktelen, gyenge nő, odavész egy jellemtelen férfi keze által!", de nem lehet... Ez az az elsuttogott történet, ami hangosabban szól, mint egy üvöltés. Ja, és Eszter cseppet sem gyenge nő...

Aki olvasta már, gondolom szívesen elolvassa még egyszer, aki még nem olvasta, jó szívvel ajánlom. Nem könnyű... sőt... de éppen ezért szeretem! :-)

10/10

Olvasás hete 6. hét

VI. hét (aug. 8 - 14.)

- Klasszikusok kontra kortárs irodalom
- Magyar kontra külföldi irodalom, avagy miért félünk egy-egy magyar/külföldi író művétől?
- Regények kontra novellák: Ön melyiket preferálja? Miért? Olvas-e novellákat?
- Az iskolai irodalomórák bátorítanak vagy tántorítanak? Miért olvasnak egyre kevesebbet a fiatalok? Ön mit olvastatna az ifjúsággal?

Klasszikusok mostanság nem nagyon. Nem tudatos döntés, hanem kedv-kérdés. Mondjuk ha olyan értelemben különítjük el, hogy kortárs az, aki még él, és klasszikus az, aki halott, akkor mondjuk Merle, Boris Vian, vagy Vonnegut, Wodehouse könyvei forogtak mostanság a kezemben. Van néhány klasszikus, amit újra és újra (átlag 2-3 évente) előveszek, és meghitt hangulatú órákat töltünk együtt (Édentől keletre, A mester és Margarita, Monte Christo grófja)... jut eszembe, erről írtam is nemrég, amikor a szépirodalom kontra szórakoztató volt porondon.

Egyszóval kortárs, túlnyomóan.

Itt hadd térjek ki rá mintegy szorgalmi feladatként, plusz piros pontért, hogy azt is megfigyeltem, hogy sokkal több női írót olvasok. Ha mondjuk 6 könyvet kihozok a könyvtárból, van, hogy mind a 6 női író -és ez sem tudatos! Bár klasszikus női írót szinte egyáltalán nem, csak kortárst.

Külföldi mindig több van. Talán mert a külföld nagyobb :D de nem, valahogy a kortárs magyar közül nehéz jót felfedezni. Ebben sokszor hagyatkozom a blogos vagy molyos kollégák tapasztalataira, de még így is van, hogy lyukra futok, mint pl. Bartis Attilával. Vagy ott van A fekete zongora, amitől mindenki szaporábban lélegzett elragadtatásában, de nekem nem hozta a flow-élményt. Egyes kortárs magyarról meg csak annyi mondható el, hogy manapság már bárkinek lehet könyve (rózsaszín banánhéjas förmedvény).

De néha meglepően friss, érdekes, szórakoztató, elmélkedtető kerül az ember kezébe (Fiókregény), és akkor örülünk, Vincent.

Hogy miért félünk egyes írók műveitől, az tulajdonképp a fentiekből következik. Mert nem szeretünk csalódni. Nem tesz jót a kollektív tudatnak, hogy a mások által sokra tartott író/mű nálunk nem talál értő fülekre. Ilyenkor kicsit elbizonytalanodunk: vajon bennünk van a hiba? Mi vagyunk azok, akik egyedüliként nem értettük meg az írót/művet? Kevesek vagyunk a megértéséhez? Nem vagyunk elég intelligensek, műveltek?

Nehéz kérdések ezek, amikre nem feltétlenül szeretnénk választ kapni.

Novellás köteteket is olvasok, ha a borítón pl. Stephen King, P. G. Wodehouse, vagy Efrájim Kishon neve áll. De amúgy nem jellemző. A novella regénnyé való növési szándékáról olvashatunk Stephen Kingnél, amit most nem klónoznék, de a lényeg, hogy a jó történetek úgyis regénnyé akarnak nőni. Azoknak sosem elég a novella terjedelme.

Iskolai irodalomoktatás: úgy gondolom, jelentős a szülői felelősség a kérdésben, jelentősebb, mint az iskoláé.

Hogy otthon milyen példát lát a gyerek? Van-e otthon elég könyv, amiből választani lehet? Képes-e a szülő felkelteni egy-egy író, könyv iránt a gyerek érdeklődését? Tudja-e, hogy mi való a saját gyerekének? Ha mindenre igen a válasz, akkor azt gondolom, az iskolai irodalomórák talán gond nélkül megugorható akadályt képeznek a gyerekeink számára. 

Ja, és engedtessék meg a gyereknek a kritika lehetősége. Hogy a kötelező olvasmányok esetén is (melyek listáját időszerű lenne átgondolni) joga legyen azt mondani: kedves tanító néni, elolvastam Az aranyembert, de nem tetszett, mert. És a tanító néni ezért ne adjon rossz jegyet.

Jut eszembe (még az e-könyvekről)

Tudjátok, miért jó még az e-könyv?

Mert úgy is ,,kölcsön" tudom adni a könyveimet, hogy 1. nem sajnálom, hogy baja esik 2. tudom, hogy nem adják vissza 3. akinek kölcsönadom, messze lakik, és ritkán találkozunk.

És még az is jut eszembe, hogy sokan azzal indokolják, hogy ők aztán e-readert soha, az nagyon fúúúj, mert akkor nem lehet érezni a papírt, nincs tapintás, nincs könyvszag.

Nos, én annyira belefeledkeztem egy könyvbe (a tegnap bemutatott Csipkeolvasóba), hogy automatikusan úgy akartam lapozni, mint egy könyvet. Igen, tessék bóknak venni, e-olvasók, hogy könyvszámba veszlek benneteket :D

Amúgy meg, akik kizárólag papírpártiak: én egy könyvet a történet miatt olvasok. Az pedig mindkét formában ugyanaz. Ha annyira hiányozna más érzékszerveimnek az impulzus, közben gyűrögethetnék akár egy Kincses kalendáriumot is :) De most tényleg. A sztori az, ami egy könyvben mindenekelőtt és mindenekfelett, a többi már csak ráadás (vagy éppen hiábavalóság :) )

Könyvek, kedves papíralakú, nyomda (avagy doh)szagú, kemény- vagy puhakötésű, képes vagy képtelen, színes és színtelen, kézzel fogható könyvek, benneteket ezután is ugyanúgy szeretlek! Ezt azért szögezzük le :)

Brunonia Barry: A csipkeolvasó

Töredelmesen bevallom, hogy ezt a könyvet (pontosabban e-könyvet) azért választottam, mert láttam más bloggereknél. Arra nem nagyon emlékeztem, hogy jókat írtak-e róla, de aztán a molyon is megnéztem, és láttam, hogy ez jó (ettől sznob-e vagyok?)

Salemben játszódik a könyv, természetesen mai boszorkányok és ellenlábasaik is szerepelnek benne. Erősen spirituális az alap, de oly módon, mintha csak a természetgyógyászat kategóriájába tartozna a gondolatolvasás, vagy a csipkeolvasás (jóslás, jövőbelátás).

Egész végig olyan érzésem volt olvasás közben, mintha egy Joanne Harris által írt könyv lenne, álnéven írta volna (tudomásom szerint nem így van, de az érzés végig megvolt). Nem a legutóbbi, nagy csalódást okozó kékszeműfiú-kategória, hanem a régebbi, Urak és játékosok, vagy éppen a Csokoládé korszakából való. 

Visz előre, magával ragad, beszippant, néhol fejbe kólint, néhol megnyugtat, néha meg csak úgy ,,van". Sötét családi titkok, rejtelmek, a végén némi csavar a miszticizmus ködén át.

Hivatalos fülszöveg: Minden talentumnak ára van… 

Minden csipkének titka van… A nevem Towner Whitney. Nem, ez nem egészen igaz. Az igazi keresztnevem Sophya. Egy szavamat se higgyék, mert én mindig hazudok. Így üdvözöl bennünket Towner Whitney, A csipkeolvasó bevallottan megbízhatatlan narrátora egy salemi családból, ahol az asszonyok meg tudják jósolni a jövőt a csipkéből, és nemzedékek óta őriznek titkokat. Ám amikor két nő eltűnése visszahozza Townert Salembe, kiderül, mi is az igazság Towner ikerhúgának halála körül. A csipkeolvasó meséje titkokat, identitászavarokat, hazugságokat és féligazságokat forgat bűvös örvényében. Az olvasó hamarosan rájön, hogy úgyszólván lehetetlen elválasztani a valóságot a fantáziától; de hiszen Towner Whitney már a regény elején kijelentette: „Nincsenek véletlenek!”

Értékelés: 9/10 + a nagyi horgolt terítőjét teszem az asztalra

Pierrot-Szélesi S: Jumurdzsák gyűrűje

Nem is tudom, hogyan kezdjem…Annyi cefet-rossz könyv után… elnézést, inkább oltári nagy csalódást kellene mondanom… valószínűleg nem a könyvekben, hanem bennem van a hiba.Nos, leginkább az érdekelt ebben a könyvben, hogy hogyan lehet egy computer-játék alapján épkézláb történetet összehozni? A második szempont az egyik szerző Pierrot volt, akin megakadt a szemem. És mégis, hogy kerül a csizma az asztalra? Ráadásul kettő is? Hát valljuk be nőiesen: a fene tudja, de elég jó helyen vannak! Kellemes, könnyű olvasmány. Ajánlom mindenkinek, aki szereti a kalandos könyveket, amikben természetesen megcsillan egy kis (vagy nem is olyan kis) romantika; az okos-oknyomozó újságíró-jólnevelt-sármos-hűűű, de úriember főhős, akivel a szintén nagyon okos-kalandvágyó-bátor-önfeláldozó főhősnő együtt fut versenyt a hűűű, de gonosz-megátalkodott-az egész világot fenyegető-negatív figura ellen; amelyben mindig jön valami segítség a legkétségbeejtőbb pillanatokban és természetesen óóóriási a happy end. Felbukkan Gárdonyi Géza és Jámbor-Jumurdzsák, akik a könyv egyik szálának főszereplői, pincék, romok, jelek, titkos írással írott Gárdonyi-üzenetek, egy kis időutazás és még sok minden más is.Jópofa volt! Tengerpartra, vagy esős magyarországi nyaralásra jó szívvel merem ajánlani, esetleg bimbódzó fantáziájú, romantikus tizenéveseknek, akiket még maximálisan kielégítenek a lényegre törő tőmondatok. Nincsenek benne bonyolult összefüggések, de azért lehet két olvasás között is agyalgatni rajta. Na, egy szó, mint száz: üdítő kellemes nyári olvasmány!

10/8

Senkit se tévesszen meg a könyv vastagsága: könnyedén kiolvasható 1-2 nap alatt.

És akkor a hivatalos fülszöveg:
Jonathan Hunt, a New York Times riportere a családi hagyatékban megtalálja az Egri csillagok egyik első kiadását, s a kötetben két furcsa levelet, melyben egy bizonyos Ábray professzor indulatosan magyaráz az időutazás lehetőségéről s arról, hogy bizonyítékai is vannak...Jonathan Hunt a levelek nyomán Magyarországra, Egerbe indul, ahol egyre rejtélyesebb dolgok történnek vele. Mivel úgy tűnik, nem mindenki örül a felbukkanásának, elhatározza, mindenképpen a végére jár, hogy valóban létezett-e a gyűrű, amely Gárdonyi regényének is egyik kulcsmotívuma... Miközben a múltból hátrahagyott titkos üzeneteket próbálja megfejteni, a gyűrű évszázados legendája őt is megbabonázza...A Jumurdzsák gyűrűje egy fantasztikus regény. Témáját tekintve ugyan azt hihetnénk, hogy elsősorban a fiatalokhoz szól, azonban az Egri csillagok, amely köré a mű épül, mindannyiunk meghatározó olvasmányélménye. A részletesen kidolgozott karakterek, az izgalmasan feszessé tett jelenetek és párbeszédek élvezhetők az ifjúság és a felnőtt olvasók számára egyaránt. A regény továbbra is hordozza mindazokat az értékeket, amelyet az interaktív filmtől megörökölt: részletesen bemutatja az egyik legszebb hazai városunkat, feldolgoz Gárdonyi Géza titokzatos személyével kapcsolatos adatokat, hiteles történelmi eseményeket, miközben a valós elemeket fiktív szállal köti össze. Ismeretterjesztő és kalandregény is egyben, amely feltétlenül tetszést válthat ki a misztikum, a történelmi nyomozások (pl. Da Vinci-kód) szerelmesei között, de a kifejezetten hazai témájú regények rajongóinál is.

Marie Phillips: Csintalan istenek

Már megint...
SZóval megy ez nekem, csak akarni kell! Megint jól beleválasztottam, de jó alaposan! Ez is egy olyan könyv, ami sajnos nem nekem való... Kb a tizedik oldalnál akartam a sarokba hajítani, de a feléig kínoztam magamat! Nem kellett volna, kár volt az időért...
Hát akkor térjünk rá a történetre:
Az olimposzi istenek Londonban élnek több száz év óta. Egy erősen lepukkant házban, koszban, mocsokban, stb...
Nos ilyen kezdet után kicsit előítélettel olvastam tovább. Nem lett jobb. De haladjunk: érdekes elképzelés lehetett volna, hogy a Nagy Görög Istenek mihez kezdenek egy londoni házban, a XX-XXI. század környékén, hogyan szerzik vissza elveszett hatalmukat, népszerűségüket, stb... Az ajánlóban oly nagyon felvázolt humorból én bizony egy mákszemnyit sem véltem felfedezni, hacsak az nem humoros, ahogyan Aphrodité szextelefon szolgálattal tartja el magát... Nos: biztosan ez is nagyon klassz kis történet, de nekem cseppet sem tetszett. Ja, és el ne felejtsem: vannak benne halandók is! Takarítónőként dolgozó nyelvész, akinek ez a munka éppen testhezálló és boldoggá is teszi. Nyelvész még nem voltam, de azért azt sejtem, hogy ők is olvasnak, nem is keveset, és úgy vélem eléggé otthon vannak a klasszikus művekből is; mint például a görög mitológia... Hát, a mi nyelvész-takarítónő-főhősnőnknek még véletlenül sem tűnik fel, hogy Aphrodité, Apollón, Arész, Athéné, stb nevű lakók egy közös, kosz-ette lakásban eléggé gyanús, hogy nem átlag londoni honpolpolgárok... Nos, Alice drága úgy tűnik, végtelenül buta és nem is csak amiatt, hogy eszébe sem jut semmi egy rakás mitológiai névvel szaladgáló személyről... Már-már bosszantóan buta. Ott tette be nekem a kaput a történet, amikor rájöttem, hogy egy mai Orpheusz és Eurüdiké sztori kerekedik ki lassan. Ennek a kiteljesedését már nem tudtam megvárni... Olyannyira nem, hogy ami még nem volt:

10/0

És akkor következzék a hivatalos fülszöveg:

A görög mitológiából ismert istenek, Aphrodité, Apollón, Árész, Artemisz... - és még csak az A betűnél tartunk -, ma is élnek: Londonban. Ez, ugye, azért egy-két dolgot megmagyaráz? Van egy kis házuk, melynek állapotáról nem sok jót mondhatunk: lényegében az összedőlés küszöbén áll. Még szerencse, hogy ételre nem kell költeniük, Dionüszosz bora pedig mit sem veszített hajdani minőségéből. Társaságnak ott van a többi isten, nem csoda hát, ha lassan egymás agyára mennek. A halandók sem dobják fel őket: Apollónt nem hívja vissza az ügynöke, és Aphrodité szextelefon-kuncsaftjai sem éppen a legrokonszenvesebb figurák. Alice és Neil is Londonban éli csendes és türelmes életét. Hogy félénk, szemérmes barátságukból valaha szerelem legyen, ahhoz bizony isteni beavatkozásra lenne szükség, ám az olümposzi istenek nem igazán segítőkészségükről híresek, hiszen lekötik őket saját konfliktusaik, a bosszúállás, melyet újabb bosszúállás követ. Így megy ez már évezredek óta, nekünk, halandóknak azonban terveink megvalósításához nem állnak rendelkezésünkre évezredek. Szerencsére (?) felgyorsulnak az események... A "Csintalan istenek"-et, a fiatal angol írónő, Marie Phillips első regényét máris számos nyelvre lefordították. Előzetes mitológiai ismeretek nélkül is fogyasztható csemege, de szinte biztos, hogy az olvasó tudása e téren is gazdagodik, miután végigkacagta a bájos történetet.

Elmaradt blogszülinap

Június közepén voltunk 2 évesek, de elfelejtettük megünnepelni.

Mi több, a tagság nagy része is lemorzsolódott, talán csak Zsukával ketten tartjuk életben, más tagok igazán nagyon ritkán járnak aktívként erre.

Úgyhogy kérek mindenkit, akár aktív, akár passzív tag (avagy olvasó), pár szóval adjon életjelet magáról a megkésett blogszülinap alkalmából!

Olvasás hete 4-5. hét

No lássuk csak az újabb kérdéseket.

  IV. hét (júl. 25 - 31.)

• Védőbeszéd a szépirodalom mellett
• Védőbeszéd a szórakoztató irodalom mellett
• Ha a kedvenc írójával/íróival készíthetne interjú, ki lenne/kik lennének a kiválasztott(ak)?
• A Moly.hu könyves közösségi oldal népszerűsítése

        

            V. hét (aug. 1 - 7.)

• Kedvenc műfajok
• "Az vagy, amit olvasol", azaz lehet-e valakinek a személyiségére következtetni az olvasmányai alapján?
• Könyvek, amik megváltoztattak, amik hatottak rám
• Milyen könyvet írna legszívesebben?

Védőbeszédbe éppen nem bocsájtkoznék, de a véleményem szívesen leírom.

A szépirodalom, mint kategória, olyan mű, olyan csinált (sznob) skatulya. Miért is ne beszélhetnénk a klasszikusokat emlegetve S. Kingről, K.Vonnegutról? Elég régi-e hozzá Wodehouse, hogy szépirodalomként beszéljünk róla? gyanítom, nem. Illetve nem attól szépirodalom, mert a maga nemében klasszikus.

Szóval akkor maradjunk a szórakoztató irodalomnál. Amit persze véresen komolyan kell venni, ha az írója jól akarja művelni. Hm, nem tagadom, a könyveim jórészt ebbe a kategóriába tartoznak -ugyanakkor foggal-körömmel hajlandó vagyok védeni néhány szépirodalmi mű létjogosultságát, úgysmint Monte Christo grófja, vagy Édentől keletre, avagy A Mester és Margarita --- de számomra ezek is szórakoztatóak, nagyon is!

Kedvenc interjúalanyomon gondolkodni sem kell egy percet sem, hiszen ő amúgy is minden könyvét nekem, Állandó Olvasójának írja, szóval igen, King mesterrel, feltétlenül!

A moly népszerűsítése nem könnyű nekem, mert használom ugyan a felületet, de közösségi tagnak nem érzem ott magam. Volt egy-két cserém, volt olyan is, amit később megbántam, rossz üzlet volt -de azért el szoktam olvasni, mások hogyan vélekednek ott arról a könyvről, amit éppen olvasok.

Kedvenc műfajom: életképek. Nem olyan régóta, de úgy 1-2 éve szeretem a realista leíró könyveket, amiben akár semmi sem történjen (avagy igen kevés dolog), de a jellemábrázolás legyen nekem érdekes. mint pl. ez a könyv: http://moly.hu/konyvek/melanie-gideon-hazassagom-tortenete

Ugyanakkor odavagyok a furcsa, meghökkentő történetekért, ezért aztán Neil Gaiman , Guillaume Musso, avagy Audrey Niffenegger nagyon nagy kedvencem mostanság.

Az vagy-e, amit olvasol? Hát persze. De ne egy könyvről ítéltessen meg senki. Nézzük meg az összes könyvet, amit az illető mondjuk az elmúlt 1 évben elolvasott, avagy félbehagyott, és máris szimpatikusnak avagy ellenszenvesnek találhatjuk :)  

A könyv, ami legutóbb nagyon hatott rám, az az Ízek, imák, szerelmek. Meglehetősen személyes okokból, amiket nem részletezek, de valóban mély nyomokat hagyott bennem -bár azt nem állítanám, hogy az életemet is megváltoztatta.

Írnék könyvet, igen, bennem meglehetősen nagy a vágy az önkifejezés eme formájára. Az én könyvem olyan lenne, mint a fentebb linkelt Házasságom története -nem a könyv végkifejlete lenne a lényeg (nem lenne csattanó), hanem maga az utazás, amíg a könyv tart.