- Klasszikusok kontra kortárs irodalom
- Magyar kontra külföldi irodalom, avagy miért félünk egy-egy magyar/külföldi író művétől?
- Regények kontra novellák: Ön melyiket preferálja? Miért? Olvas-e novellákat?
- Az iskolai irodalomórák bátorítanak vagy tántorítanak? Miért olvasnak egyre kevesebbet a fiatalok? Ön mit olvastatna az ifjúsággal?
Klasszikusok mostanság nem nagyon. Nem tudatos döntés, hanem kedv-kérdés. Mondjuk ha olyan értelemben különítjük el, hogy kortárs az, aki még él, és klasszikus az, aki halott, akkor mondjuk Merle, Boris Vian, vagy Vonnegut, Wodehouse könyvei forogtak mostanság a kezemben. Van néhány klasszikus, amit újra és újra (átlag 2-3 évente) előveszek, és meghitt hangulatú órákat töltünk együtt (Édentől keletre, A mester és Margarita, Monte Christo grófja)... jut eszembe, erről írtam is nemrég, amikor a szépirodalom kontra szórakoztató volt porondon.
Egyszóval kortárs, túlnyomóan.
Itt hadd térjek ki rá mintegy szorgalmi feladatként, plusz piros pontért, hogy azt is megfigyeltem, hogy sokkal több női írót olvasok. Ha mondjuk 6 könyvet kihozok a könyvtárból, van, hogy mind a 6 női író -és ez sem tudatos! Bár klasszikus női írót szinte egyáltalán nem, csak kortárst.
Külföldi mindig több van. Talán mert a külföld nagyobb :D de nem, valahogy a kortárs magyar közül nehéz jót felfedezni. Ebben sokszor hagyatkozom a blogos vagy molyos kollégák tapasztalataira, de még így is van, hogy lyukra futok, mint pl. Bartis Attilával. Vagy ott van A fekete zongora, amitől mindenki szaporábban lélegzett elragadtatásában, de nekem nem hozta a flow-élményt. Egyes kortárs magyarról meg csak annyi mondható el, hogy manapság már bárkinek lehet könyve (rózsaszín banánhéjas förmedvény).
De néha meglepően friss, érdekes, szórakoztató, elmélkedtető kerül az ember kezébe (Fiókregény), és akkor örülünk, Vincent.
Hogy miért félünk egyes írók műveitől, az tulajdonképp a fentiekből következik. Mert nem szeretünk csalódni. Nem tesz jót a kollektív tudatnak, hogy a mások által sokra tartott író/mű nálunk nem talál értő fülekre. Ilyenkor kicsit elbizonytalanodunk: vajon bennünk van a hiba? Mi vagyunk azok, akik egyedüliként nem értettük meg az írót/művet? Kevesek vagyunk a megértéséhez? Nem vagyunk elég intelligensek, műveltek?
Nehéz kérdések ezek, amikre nem feltétlenül szeretnénk választ kapni.
Novellás köteteket is olvasok, ha a borítón pl. Stephen King, P. G. Wodehouse, vagy Efrájim Kishon neve áll. De amúgy nem jellemző. A novella regénnyé való növési szándékáról olvashatunk Stephen Kingnél, amit most nem klónoznék, de a lényeg, hogy a jó történetek úgyis regénnyé akarnak nőni. Azoknak sosem elég a novella terjedelme.
Iskolai irodalomoktatás: úgy gondolom, jelentős a szülői felelősség a kérdésben, jelentősebb, mint az iskoláé.
Hogy otthon milyen példát lát a gyerek? Van-e otthon elég könyv, amiből választani lehet? Képes-e a szülő felkelteni egy-egy író, könyv iránt a gyerek érdeklődését? Tudja-e, hogy mi való a saját gyerekének? Ha mindenre igen a válasz, akkor azt gondolom, az iskolai irodalomórák talán gond nélkül megugorható akadályt képeznek a gyerekeink számára.
Ja, és engedtessék meg a gyereknek a kritika lehetősége. Hogy a kötelező olvasmányok esetén is (melyek listáját időszerű lenne átgondolni) joga legyen azt mondani: kedves tanító néni, elolvastam Az aranyembert, de nem tetszett, mert. És a tanító néni ezért ne adjon rossz jegyet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése