2010. szeptember 20., hétfő

Doris Lessing: A fű dalol

Kezdjük a Hivatalos fülszöveggel:

Zimbabwe. Kíméletlen hőség.

A fű dalol egy különös gyilkosság lenyűgöző története, hősei: a testi szerelemtől viszolygó, ám a társadalmi konvenciók miatt házasságba menekülő fehér nő, a megélhetésért és az asszony szerelméért elkeseredetten küzdő gyenge férfi, valamint az igazságtevő fekete szolga, akik félelmetes, végzetszerű szenvedéllyel pusztítják el egymást és magukat.

2007-ben Doris Lessing kapta az irodalmi Nobel-díjat. A 88 éves írónő ezzel szinte minden jelentős irodalmi elismerést magáénak tudhat.
Perzsiában született, évekig élt Dél-Afrikában, majd A fű dalol című első regényével vált világszerte ismertté. Lessing 1956 előtt baloldali szimpatizáns, majd a hatvanas évek feminista ikonja, aki erős kritikai szemlélettel és páratlan tehetséggel ír századunk nagy kérdéseiről: a rasszizmusról és a nőket béklyózó konvenciókról.

Ha előre elolvasom a fülszöveget óriási csalódás ért volna. Sok mindent mondanék rá, momentán azt nem, hogy lenyűgöző...
Megszenvedtem ezt a könyvet, de az enyém. Most, hogy túl vagyok rajta, nem is volt olyan rossz. Ám amíg benne voltam,... hajjajj. Hát nem egy könnyű várótermi olvasmány, annyi szent.
A szereplők nehézkesek, nehezen érthetőek, befelé fordulók és belül emésztődők és csak egyre nehézkesebbé, zárkózottabbá válnak a történet folyamán.
Mary a kortalan, városi vénlány barátai "unszolására" (nem jó szó az unszolás, inkább csak felvetés) férjhez megy a farmer Dick-hez. Dick kedves, szeretni való álmodozó, aki szépen, csendben robog a szakadék, azaz a végleges tönkremenés felé. A rabszolgatartás már leáldozott, legalábbis papíron, a viszonyok ugyanis nem sokat változtak. Mary kiköltözik a farmra Dickhez, és kezdetét veszi az éveken át tartó hanyatlás.

Nem tudom... felkavart..., megzavart, hol szerettem szereplőket, hol iszonyodtam tőlük. Mindenképpen érdekes regény. A mai európai, sőt magyar fejemmel elképzelni nem tudok egy ilyen világot, ennyi keserűséggel, ennyi bánattal, fájdalommal, kilátástalansággal. Pedig mostanában itthon sem könnyű...

Voltak részek, amikor megbántam, hogy elkezdtem, aztán valahogy mégis magával ragadott a történet. Nagyon tetszett, hogy a végkifejlettel kezdődik a könyv, nagyon szeretem az ilyen fordított rendet. Nem türelmetlenkedem, hogy mi lesz a vége, sőt élvezettel boncolgatom végig, hogy hogyan juthattunk el egy ilyen végkifejletig.

Moses, a rabszolga nekem kicsit már-már a titkok tudójának tűnt végig, mintha minden mozdulata cselekedete azt mondta volna: Játsszátok csak a kisded játékaitokat! Ti még nem is sejtitek, mekkora hatalmas terv részei vagytok... majd végül be is fejezi a tervet.

Mary pedig... hát Mary-t egy percre sem tudtam megszeretni, nem is akartam, legfeljebb szánni. Szánalmas, gyenge, sokszor önző asszonynak tűnt.

Dick pedig az örök álmodozó. Köze nincs a józan észhez, belátása, realitás érzéke egy szem sem. Viszont legalább nem fogad el tanácsot sem. Előre a hanyatlásba! Halálig kergeti hiú ábrándjait... Igazi afrikai Don Quijote.

A hangulata viszont tökéletesen változik, a nyomasztó részeket imitt-amott megszakítja egy kis reménysugár. (megjegyzem, még jó, hogy így van, különben a könyv végére többen követnének el harakirit, mint a középkori japánban!)
Nagyon tetszik a pusztuló ház és a hanyatló élet párhuzama, Mary hasonulása a pusztuló házhoz... ahogyan végigvonul az egész regényen. Nem rossz könyv, sőt ...

Érdekelne más véleménye!

10/8.

Nincsenek megjegyzések:

LinkWithin

Related Posts with Thumbnails