Sokat hallottam erről a könyvről, csupa jót... És én persze olyan vagyok, hogy amikor csupa jót hallok, kicsit beindul az ellenérzés. Most is. Előítélettel vettem a kezembe a könyvet. A háromnegyed részével nagyon megszenvedtem; nekem túl vontatott volt, többször eljátszottam a gondolattal, hogy leteszem. Levelek formájában bontakozik ki a történet; egyre több személy kapcsolódik bele a levelezésbe, egyre több, egymástól független novella jelenik meg. Úgy gondolom, én ettől éreztem kicsit össze-visszának az egészet. Zavart ezektől a végtelenül egyszerű emberektől az a választékos megfogalmazás, amivel a levelek íródtak. Webster: Nyakigláb apója gyerekkoromban nagyobb élményt nyújtott, csakhogy a levél-könyveknél maradjak. Viszont amikor túlértem a könyv háromnegyedén, a történet vezetése is, a stílus is, mintha megváltozott volna: már nem bántam, hogy kitartottam. (talán a két írónő ott cserélt...?)
A történet:
a II Világháború után vagyunk nem sokkal. A kedves és fiatal (és valljuk meg őszintén kicsit komolytalan) londoni írónő levelet kap Gurnsey-ről (egy kis Csatorna-szigetről). Válaszol rá és ezzel már bele is csöppent egy kis közösség keserédes, sokszor mosolyogtató, ám nagyon angol életébe. Annyira felkeltik érdeklődését az ott élő emberek, levelezőtársai - a Krumplihéj Pite Irodalmi Társaság -, hogy meglátogatja őket és... tessék elolvasni! :-)
Nem tudom mennyi a könyv valóság alapja, de vannak részek, amik határozottan elgondolkodtatók, néha már torokszorítóak, de aztán valahogy beszivárog a könyv lapjaira az "áááh, ez már a múlté!" hangulat és minden folytatódik a maga felhőtlenül vidám módján.
Természetesen a történet végére mindenki elnyeri méltó jutalmát, Ámor nyilai célba találnak, mindenki legnagyobb megelégedésére. Kedves, könnyed, kellemes olvasmány. Érdemes kézbe venni, de figyelem: kitartást igényel.
10/7
A hivatalos fülszöveg:
1946 januárjában a Londonban élő Juliet Ashton levelet kap egy ismeretlen férfitól a Csatorna-szigeteki Guernsey-ről. A levél írója elmeséli, miért alakították meg a második világháború alatt, a német megszállás idején a Krumplihéjpite Irodalmi Társaságot, és hogyan segítette a sziget lakóit abban, hogy átvészeljék a háborút. Így kezdődik a szívet melengető, varázslatos kisregény, melyben levélváltásokból, apránként rajzolódik ki előttünk a festői Guernsey-n élők humorral átszőtt, embert próbáló története. Részlet a könyvből: "Hadd mondjam el, hogyan esett, hogy a korábbi gazdámnak adtam ki magam. Lord Tobias azért vette meg Guernsey-n a La Fort kúriát, mert biztos helyen akarta kiböjtölni a háborút. 1940 tavaszán a holmija legjavával, benne Lady Tobiasszal, be is költözött a La Fortba. És éppen amikor az utolsó képet akasztottuk a falra, megjelentek fölöttünk a német gépek, és bombázták St. Peter Portot. Lord Tobias, akit halálra rémített a zenebona, magához rendelte a jachtja kapitányát, hogy helyezze azonnal készenlétbe a hajót. Nekünk kellett felrakodni az ezüstjét, a festményeit, a csecsebecséit, és ha marad hely számára, Lady Tobiast is, hogy haladéktalanul visszatérjünk Angliába. Én voltam az utolsó a hajópallón, és Lord Tobias üvöltött: Siessen, ember! Siessen már, jönnek a hunok! És ebben a pillanatban, kisasszony, belém nyilallt, mi az én életem igazi értelme. Még nálam volt a kulcs őlordsága borpincéjéhez. Eszembe jutott az a töméntelen üveg bor, pezsgő, brandy, konyak, amit már nem lehetett felrakodni a jachtra és én magam, amint ott vagyok köztük egy szál magamban. Hátat fordítottam az uraságnak, gyorsan leszaladtam a pallón, és futva tértem vissza La Fortba; onnan néztem, ahogy útra kel a jacht. Aztán levonultam a borospincébe. Levettem egy palack bordeaux-it, és kihúztam az első dugót, hadd lélegezzen az a bor."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése