Oldalak

2011. május 20., péntek

R. A. Collins: Pemberley-krónikák


Háááát....

és, mint tudjuk, háttal nem kezdünk mondatot, most mégis... Mostanában olyan klasszul beletalálok a pocsék könyvek sűrűjébe, hogy az már lassan művészinek mondható.

Jane Austen, szegény, azt hiszem rémülten szorította össze szemét-száját, fogta be a fülét saját, rózsaszín kis felhőcskéjén, amikor ez a könyv a piacra került.
Kb a nyolcvanadik oldalon tartok, de már 78 oldal óta kiver a víz, hogy még mennyi van hátra...
Annyira meg akartam adni a lehetőséget, de annyira... hát nem sikerült... Vágjunk bele!

Életemben először olvastam más által továbbgondolt könyvet. A filmeseknél se szokott jól elsülni, igazság szerint már ez alapján is kicsit szkeptikusnak kellett volna lennem, de hát nem tehetek ellene: én naív vagyok! (Na, azért annyira nem, hogy meg is vettem volna, mire való a könyvtár!?)
A történet nem is tudom mikor kezdődött el. A könyv első x oldala azzal telik meg, hogy anyakönyv szerűen, ki-kinek a kicsodája bontásban elénk tárul a következő 451 oldal vázlata. Kb ennyi elég is lenne. Innen kezdve töményen folyik az émelyítő "édesem", "szerelmem", "drágám", némelyik még cizellálva, tupírozva kicsit... köze nincs a Büszkeség és balítélethez, hacsak a szereplők neveit nem tekintjük annak (személyiségük, megnyilvánulásaik már a közelben sincsenek). Nekem túlságosan is szirupos... Stílusát tekintve, már az első 20-30 oldalon belefutunk olyan 21. századi kifejezésekbe, melyek leugranak, nem csak a történetről, hanem magáról a papírról is. Állandóan ismétli önmagát... olyan amerikai. Egy-egy gondolat megtölt egy fél mondatot, majd valami homlokegyenest mással folytatódik ... kissé össze-vissza hatást keltett bennem emiatt. (meg még más miatt is)
Nem bírtam tovább, sajnálom...

2/10 (de csak mert szép betűtípussal nyomták, és relatíve kevés benne a helyesírási hiba...)

A hivatalos fülszöveg:

A menyegzőnek vége, szedelőzködnek a vendégek. Két boldog ifjú pár búcsúztatja őket:
Elizabeth & Mr. Darcy
Jane & Mr. Bingley
Jane Austen világhírű Büszkeség és balítélet című könyvének történetét gondolta tovább Rebecca Ann Collins. Az ismert és szeretett szereplők közös élete még csak most kezdődik. Szerelem és házasság, pénz és gyerekek – személyes történetük összefonódik a korabeli Anglia politikai és társadalmi változásaival, melyek Pemberley-t sem kerülik el.

"Nagyszerű folytatása Jane Austen Büszkeség és balítélet című regényének. Austen elmosolyodna és áldását adná rá.”
– Beverly Wong

"Románc, intrika, tragédia – mindent megtalálhatunk, amit egy eredeti Austen-regényben, mindezt pedig mesterkéltség és torzítások nélkül, ami oly sok mai regényt elront.”
– Bookreporter

"Engem lenyűgözött Rebecca Ann Collins munkája. Új műfajt teremtett, valami olyasmit, mint a családregény-sorozat: Jane Austen szereplőinek sorsát több köteten át figyelemmel kísérhetjük. (…) A korabeli Anglia politikai és társadalmi eseményeinek leírását alapos kutatás előzte meg, így az hitelesen fonódik össze az Austen-hősök életével.”
– Janny Scott

"Akik szeretik Austen humorát és stílusát, nem fognak csalódni ebben a könyvben.”
– Book News

Rebecca Ann Collins, aki egész életében rajongott Jane Austenért, elsőként a Büszkeség és balítélet című könyvét olvasta tizenkét évesen. Beleszeretett a szereplőkbe, és azóta éveket szentelt kedvenc szerzője életének és munkásságának kutatására és tanulmányozására. Irodalomtanárként és könyvtárosként temérdek információt gyűjtött össze Miss Austenről és koráról, amely a Pemberley-ről szóló könyveinek alapja lett. Regényei nagy népszerűségre tettek szert a Jane Austen-rajongók körében.
Az olvasás, a zene, a művészet és a kertészet iránt rajongó Rebecca Ann Collins megfogalmazása szerint kényelmesen érzi magát abban a korban, amelyről ír, és hatalmas átéléssel ábrázolja az általa bemutatott szereplőket. Bár a modern kor kényelmét élvezi, sokban csodálja Jane Austen értékrendjét és világlátását.

1 megjegyzés:

Trudi írta...

Mivel egyik kedvenc könyvem a Büszkeség és balítélet, megkaptam a családtól a Pemberley-i krónikákat. Nagyon kíváncsi voltam a regényre, de én is hasonló érzésekkel viaskodtam olvasás közben. Ráadásul nagyon hosszú. Ennél még én is sokkal jobbat írtam volna (pedig nem vagyok író)de úgy érzem nem szerencsés dolog egy klasszikus folytatását megírni.