2011. június 6., hétfő

Neil Gaiman: A temető könyve

Szükségem van ilyen könyvekre.
Sodor a mese (igen, mese), nem épít klisékre, akármi megtörténhet (és meg is történik), nincsenek korlátok, hömpölyög a fantázia-folyam.
Tudom, sokszor éri Gaiman-t az a kritika, hogy csak meséket ír, és mindig ugyanabban a stílusban, de én ezt egyáltalán nem látom hibának. Jó, ha valakinek van saját stílusa, nem igaz? Az ő meséi pedig nekem nagyon is érdekesek, játékosak, nyelvi leleményekkel tarkítottak (bár mondjuk ebben a fordítónak is szerepe van, nyilván, és a Coraline-nál jobban meg is mutatkozott.

A történetről nem akarnék írni, félek, bárhogyan is táncolnék a szavak között, csak spoiler lenne belőle :) nagyon leegyszerűsítve: egy fiúról szól, akinek egy szörnyű bűntett okán menekülnie kell aprótalpas korában, de védelemre lel a Temetőben. Ott aztán felcseperedik, miközben -természetesen- kalandokban van része, és még van egy Lány is...
Hivatalos fülszöveg: Senki Owens, barátainak csak Sen, egy majdnem teljesen átlagos fiú. Akkor lenne teljesen átlagos, ha nem egy hatalmas temetőben lakna, ahol szellemek nevelik és tanítják, a gyámja pedig egy magának való alak, aki nem tartozik sem az élők, sem a holtak világához. Egy fiú számára a temető tele van veszéllyel és kalanddal: ott a domb alatti vén Indigóember, ott a kapu, amely egy sivatagra nyílik, ahol elhagyott vámpírváros áll, ott a különös és rettentő lény, a szlír. Viszont ha Sen kimegy a temetőből, vár rá a Jack nevű, aki már megölte Sen egész családját...


Értékelés: 10/10 +cseppet sem félelmetes szellemek huhogása

Nincsenek megjegyzések:

LinkWithin

Related Posts with Thumbnails