Cassandra Clare: Csontváros

Sok jót olvastam erről a könyvről a könyves blogokon, és bizony, ha nem folytattam volna ilyesféle előtanulmányokat, úgy 100 oldal után félretettem volna.

Úgy éreztem, túl zagyva, túl tömény, mint amikor egy szűk szájú üvegbe akarnak tuszakolni egyszerre ezer dolgot, és nem érdekes, hogy ettől minden eldeformálódik.

Aztán erőt vettem magamon, és úgy az utolsó 100 oldalt már élveztem is. Van benne Harry Potter-fíling, Twilight-fíling, de mostanság épp ettől eladható egy könyv, nem igaz? Klisék is akadtak benne, erre-arra rá lehetett jönni elég hamar, pedig én általában nem szoktam túl jó lenni az ilyesmiben, és zavar is, ha sikerül.

Vajon az író neve álnév? nem csodálkoznék...
A könyv egyébként egy trilógia első kötete, majd keresni fogom a könyvtárban a többit is (de most sajnos nyári szünet van náluk is).

A történetet jól leírja a fülszöveg: 

Amikor a tizenöt éves Clary Fray elindul a Pandemonium nevű New York-i klubba, aligha számít rá, hogy egy gyilkosság tanúja lesz – amit ráadásul három, különös tetoválásokkal borított és bizarr fegyverekkel hadonászó tinédzser követ el. A holttest aztán eltűnik a semmiben. Nehéz kihívni a rendőrséget, ha a gyilkosok mindenki más számára láthatatlanok, és semmi – még egy vércsepp sem – bizonyítja, hogy egy fiú meghalt. De fiú volt-e az áldozat egyáltalán? Így találkozik Clary először az Árnyvadászokkal, akik azért küzdenek, hogy megszabadítsák a földet a démonoktól. Közülük való az angyali külseje ellenére igazi bunkó módjára viselkedő Jace is. Clary egyetlen nappal később, akarata ellenére már bele is csöppen Jace világába: édesanyja eltűnik, őt magát pedig megtámadja egy démon. De miért érdekelne egy démont két olyan hétköznapi mondi, mint Clary és az édesanyja? És hogyan tett szert Clary egyszer csak a Látásra? Az Árnyvadászok tudni szeretnék...

Értékelés: 7/10 + vámpírfogak, démonméreg és vérfarkasüvöltés