Nem azok a szép történetek, ahol mindenki boldog, elégedett, mosolyogva néz a világra, és nincs se bánat, se baj.
A szép történetek azok, ahol a szenvedés és a bú _ellenére_ képesek a szereplők bízni, szeretni, mosolyogni, élni a szó nemes értelmében.
Lily élete tele van keserűséggel. Anyja meghalt (mert ő véletlenül megölte -bár ebben azért nem lehetünk 100%-osan biztosak), apja semmi érzelmet nem mutat felé, csak bántja és bünteti. Egyedül a fekete házvezetőnő az, aki megérti és szereti őt.
Talán mindennek az egyenes követezménye, hogy megszökik, és egy méhészkedéssel foglalkozó, fekete asszonyokból álló kompániában lel menedéket.
Döbbenetes számomra, hogy mindössze 10!!! évvel az én születésem előtt, vagyis 1964-ben jött létre az a polgárjogi törvény Amerikában, amely megtiltja a faji diszkriminációt. És persze akkor sem lett egy csapásra minden szép és jó, a regény ezt is bemutatja nekünk.
Hivatalos fülszöveg: „…a méheknek megvan a maguk titkos élete… akárcsak nekem…A tizennégy éves Lily félárván nő fel apja farmján, szeretetet csak fekete bőrű dajkájától kap. Életét egy tragikus nap emléke árnyékolja be: négyéves volt, amikor kezében elsült egy puska, és édesanyja meghalt. A padláson Lily talál egy fekete Madonnát ábrázoló képet, amely az anyjáé volt. A nyughatatlan kislány megszökik érzéketlen apja házából, magával viszi a rasszista támadások elől menekülő dadáját is. A rejtélyes Madonna kép elvezeti a méhészkedéssel foglalkozó fekete nővérekhez, akik befogadják. Lily új otthonra talál, és a mézkészítés művészete mellett fontos dolgokat tanul meg: mi az, ami igazán számít az életben, hogyan lehet túlélni a veszteségeket, fájdalmakat, mi a szeretet.
Értékelés: 10/10 + elcsendesedés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése